2014. augusztus 26., kedd

10. nap – Ventosa – Cirueña (24 km) A film és a valóság

A ventosai alberguében az egyik kiírás arra kéri a zarándokokat, ne állítsanak be ébresztőt, hatkor zenével keltenek minket. Persze hogy akadt valaki, aki nem bízta a véletlenre, a gregorián ének áhítata előttre állította be a csöngőt. A sürgés-forgás kiveri az álmot a szememből, úgy érzem, már nagyon régóta tart a reggeli készülődés, pedig még mindig csak 7 perccel múlt hat. Hová sietnek? A forróságtól félnek? Még a falu bárjai sem nyitottak ki. Mi megvárjuk a hét órát, hogy reggelizhessünk, mert innen nagyon messze van a következő település.

A szokásos reggeli árnyékok




Cipőt húzok, egy gézdarabot teszek az ínszalaghoz, hogy „puhítsam” a cipő amúgy párnázott falát, és lazábbra fűzöm. A megoldás 10 km-en át működik, még Nájerában is elviselhető a dagadás, és gyakran pihenünk. Az első, lakótelepi bárban kávézunk, szendvicsezünk. Az igen bizarr csaptelep víztöltésre alkalmatlan, a pultost kérem meg a műveletre.

Nájera



Nájera klassz hely, a sok koszfészkosz falu közül kiemelkedik, nem csoda, hogy sokan inkább itt akarnak megszállni, nem a Ventosa-féle kihalt településeken.




Átkelünk a folyón, a házak mögött vörös sziklák emelkednek. Az ugyanolyan, vörös kőből épült templomot sajnos zárva találjuk, haladunk tovább, egy emelkedő után ismét szőlőültetvények, vörös sziklák váltakoznak. Az a benyomásunk, Winnetou szerkójában mindjárt előugrik mögülük Gojko Mitic.

Gojko Mitic helyett lengyel bringások


Átkelés a kietlenség szívén


Útközben sokat bolondozunk. Reggelente hosszúra nyúlik előttünk az árnyékunk, árnyjátékozunk. Gabitól kaptam egy rózsát is, kitűztem a kalapomra. Talán nem bánta a bokor tulajdonosa, hogy egy virágot leszakajtottunk.


Egy gazdasági épület csekély árnyékában megpihenünk, elhalad pár zarándok. Azofráig kietlen, szeles út vezet a szőlőültetvények között. A lábam csak addig bírja jól, amíg betonra nem érünk. Néhány lépés után olyan, mintha késeken járnék, szinte lerogyok a földre, hogy kétségbeesetten szandálra váltsak. Reménykedem, hogy így tovább tudok menni. Legalább még ma.



Aforzában két helyen is kólázunk, bocadillózunk, a kólába pottyantott jégkockákat kihalászom, és azzal jegelem a feldagadt ínszalagot. Kell az instant cukor energiája is, mert innen még 9 km vezet át a tájon, falu már nem lesz több, csak a mai végcél, Cirueña. A bár előtt üldögélve úgy érzem, sosem érünk oda. A két aprózsákos, madridi tourigrino nő is megérkezik, akiket előző nap láttunk többször. Kitikkadva, kipurcanva támaszkodnak a bár asztalára. Mára feladják, taxit rendelnek.




Cirueñáig három részre osztjuk az utat, pihenőket tartunk. A Nap kérlelhetetlenül tűz, miközben akkora a szél, hogy majd’ ledönt minket a lábunkról. Ha viszont nem fújna, a kegyetlen napsütésben megfőnénk. A táj azonban kietlenségében is nagyon szép, a jellegzetes szalmabálákról is sok képet találtam a neten, amikor utána olvastam a Francia útnak. Most saját szememmel láthatom.


Ez az egyik kedvenc fotóm az úton készített kb. 4000 közül


Cirueña előtt két km-re, egy emelkedő háromnegyedénél megállunk a kevéske árnyékban, szomjas vagyok, de a húgymeleg vizünk fogytán, nem hajtom fel a maradékot. Megfogadjuk, hogy sörözünk – bár ma ki akartuk hagyni –, ha beérünk. A kapaszkodó tetején aztán takaros, kiépített pihenőt találunk. Ha tudtuk volna! Elbotorkáltunk volna idáig. Még kútvizet is nyerünk, de nem állunk meg ismét: innen már látszik a falu.

Érdemes felmászni az emelkedő tetejére a kiépített pihenőig

Édes pofák, várják a golfklub bárjában iszogató gazdikat

Az ott már Cirueña

Golfpálya és modern, jobbára lakatlan sorházak fogadnak minket, a bedőlt spanyol gazdaság szimbólumai. Az alberuge a falu koszfészkosz részén, a régi házak között áll. Valami csodabogár francia művészember üzemelteti, kicsit csalódott, hogy nem kérünk vacsorát. Már sokan megérkeztek előttünk, várnunk kell a mosással és a fürdéssel. Annyira fúj a szél, hogy biztosan minden meg fog száradni. Nelli is befut, hely bőven akad. Fél tíztől silencio, de a faluban tett séta és remek vacsora után mi már 9-kor ágyba dőlünk.

Az alkonyi fény megszépíti az alberguét
Az „étterem” lenyűgöző hely, aki arra jár, próbálja ki (nem mintha lehetne máshová menni kajálni). Vagy mi fogtunk ki különleges napot, vagy a személyzet non-stop be van tépve, mindenesetre egészen szürreális élmény volt, a pult innenső oldalán ülő, magát vendégnek tettető, informatikus külsejű tagtól kezdve (aki az álcázásban odáig ment, hogy amikor sört kértem, csak nézett rám hülyén – oké, ez mondjuk a cucc miatt is lehetett) a váltásként érkező toprongyos hidegburkolóig, aki az összesen négyféle kajából sem tudta kihozni azt, amit rendeltünk. Viszont amit kihozott, az sokkal jobban tetszett, mint amit én rendeltem. Próbáltam megtartani a tápot, de hiába, rövid huzavona visszavitte a konyhába. Bastard! A kaja egyébként meglepően jó volt, a többiek valószínűleg felszippantották az összes anyagot a szakács elől.

Feltűnt a holnapi úti célunk is: Mordor a Végzet-hegyével
Az utóbbi napokban sikerült olyan szállásokat választanunk, amelyek nem túl népszerűek, a zarándokok főhordája inkább továbbment vagy átugrotta, más ütemben haladnak, aminek mi örülünk. A mai, kb. 35 fős szállás végül meg sem telik. Hol van már a roncesvallesi négyszáz induló, akikről Nelli mesélt. Mi sem lehettünk kevesebben másnap. Nelli beszélgetett egy ötvenes amerikai férfival, aki elmondta, hogy odahaza pszichológusként dolgozik, és a The Way című Martin Sheen film hatására jött a Caminóra. „A film nem szólt a vízhólyagokról”, mondja nem túl őszinte mosollyal. Hát igen. A valóság egy kissé más…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése