2014. augusztus 27., szerda

11. nap – Cirueña – Belorado („Beldorádó”), (27 km) Tanuljunk idegen nyelveket!

Tanuljunk idegen nyelveket, szólította fel Örkény az olvasóit. Ennek tanulságát mi is megtapasztaltuk ma, de hogy miként, arról egy kicsit később.


Cipőben gyötörtem a lábam kilométereken át, mivel a magyar férfi, akivel még Torres del Rióban találkoztunk, mától esőt ígért, bár az tény, hogy nem mondta, hová, és Spanyolország kicsit nagyobb méretű annál, hogy egy időjós bármikor, teljes felelősséggel azt mondhassa, „országos eső”. Nem, valójában a láthatáron feltűnő esőfelhők miatt viseltem a cipőt.




A távolban feltűnik egy város és a reggeli ígérete
Dombra fel, dombra le, az út kényelmes

Első állomásunk Santo Domingo de la Calzada, ahol beülünk egy bárba reggelizni.

Szebb, mint Cirueña, kár, hogy nem tudtunk előző nap eljönni idáig


Santo Domingo de la Calzada még csak ébredezett, a reggeli után átsétáltunk rajta
Grañónba az autópálya mentén visz az út, jobbára tourigrinókkal találkozunk csak. Ők viszont hordákban gyűlnek. A tegnapi rózsafüzéres és az aprózsákos néni is elhelyez egy-egy kavicsot egy emelkedő tetején álló kereszt tövében. Ez lesz a tourigrinók Cruz de Ferrója? Nem, a Cruz de Ferro a tourigrinók Cruz de Ferrója.

Akkora a szárazság, hogy ez a folyó kiszáradt
Ez a vidék májusban valószínűleg szívderítőbb

Autópálya és a Végzet-hegye
Az út mellett napraforgók vigyorognak, vicces feliratok, nyilak, arckifejezések szórakoztatják az elhaladókat.

Az ott már Grañón.
Grañónban pihenünk, majd azzal együtt magunk mögött hagyjuk az aprócska La Rioja tartományt is. A városkának van egy szép, régi temploma, mint az összes többiben is. Egy bárban töltekezünk.

Grañón. Ennyi kb. elég is belőle
Valahol Grañón után váltottam szandálra, mert a cipő elviselhetetlenné vált. Szerencsére ma is fúj a szél, de nem olyan erősen, mint tegnap. Ha nem mozogna a levegő, az árnyéktalan, nyílt úton rettenetesen gyötörne minket a forróság. Így elviselhető.

Nem tudom, mi a jobb, ha látod, mennyit kell még biztosan menni, vagy ha fák takarnák el előled

Nem lesz ebből eső... Boldog vagyok, mert így maradhatok a kényelmes szandálban
Átléptünk a gigantikus méretű Kasztília és León tartományba
Kietlen táj következik, már szőlőtőkék sincsenek, az utat legalább gyors egymásutánban tagolják az apró, megjegyezhetetlen nevű falvak (Redecilla del Camino, Castildelgado, Viloria de la Rioja).




Csak Redecillóban töltekezünk (kóla), a többi helyen bár se nagyon tart nyitva. Egy fiatal férfi zarándok virágcsokrot gyűjt, amelyet Viloriában egy asszony kezébe nyom. Nem derül ki, hogy véletlenszerűen, vagy konkrétan neki szánva.



Ha vannak is települések, azok ilyen csöndesek
Villamayor del Rió alberguéjét célozzuk meg, ami az útról leágazó bekötőúton mintegy 200 méter után található.


Ott az albergue! Végre!
A kereszteződésnél egy tábla: „Hoy/Today cerrado, Belorado 5 km. Vajon mi lehet a cerrado, ami ma (today) van? Valami kaja, a serrano sonkához hasonlatos? Miközben a kajáról ábrándozom, a kihaltság jeleit mutató épülethez érve kiderül, hogy a cerrado azt jelenti, zárva. Vagyis a spanyol népség az egész információban azt tartotta a lényegesnek, hogy a hoy-t (azaz „ma”) szót fordítsa le angolra, azt, hogy cerrado, azaz closed, csak ott írta ki angolul, amikor már elbotorkáltál az épület bejáratáig.

Beszűkült tudatállapotomat jelzi, hogy egyébként tudom, mit jelent a cerrado, korábban számtalan helyen találkoztunk a felirattal. Szerintem a településnevek ártottak meg, ez a sok egyforma nevű/kinézetű/stílusú/szagú falu legyalulta az agyamat. Érdekes, hogy az északi útról máig fel tudom sorolni a települések jó részét, ahol megszálltunk, itt meg másnapra elfelejtem mindet.


Nagyon meleg van, feleslegesen tettünk meg majd’ fél km-t, miközben a lábam közel áll ahhoz, hogy felmondja a szolgálatot, és az egyetlen villamayori bár (valamiféle puccos étterem a nagy büdös semmi közepén, egy kamionos megálló mellett) kitiltja a zsákot a teremből. (Az is tilos, hogy levesd a cipőd, amit még megértek, de a zsákot miért kell kint hagynom?). Vajon az én szandál-zokni kombóm sem tetszene nekik? Végül csak Gabi megy be vízért és valami süteményért elvitelre.

Az étteremben egyébként kábé ketten vannak, gondolom csúcsforgalomban ez a szám megduplázódik itt a nagy büdös semmi közepén. Nem is tudom, hogy férne el a hátizsákunk. A pultos húzza a száját, amikor megkérem, hogy töltse meg a vizesüvegeinket. Viszont a sütit frankón becsomagolják. Meg legombolnak érte egy valag pénzt.

Ezután a düh és az adrenalin a pihenés igénye nélkül repít át minket a Beloradóig hátralévő 5 km-es szakaszon, széllel, nappal szemben. Azzal szórakoztatjuk magunkat, hogy a Camino útvonala mellett párhuzamosan haladó műúton szemből érkező kamionosoknak integetünk, már jó messziről, hogy legyen idejük tülkölni. Mindegyik visszainteget és nyomja a dudát. Ők is unatkoznak, mint mi.

Igazán bájos vidéken jártunk
Belorado tele van alberguékkel. A városka főteréig nem botorkálunk el, örülünk, hogy végre pihenünk az extra kilométerek és a tűző nap után, úgyhogy az első helyen megállunk. A szállás nagyon korrekt, szerencsére nem is drága, van saját étterme, nagy kertje, mosógép, sőt, úszómedence is akad.

A szobatársaink egy ötvenes kanadai tourigrino pár. Amikor betoppanunk a szobába, középen egy óriási bőrönd, tárva-nyitva, a cuccok szanaszét szórva az egész helyiségben. Claire, a pár hölgytagja gyorsan igyekszik rendet csinálni: a cuccokat az ő „térfelükre” huzigálja. Steve, a férje, mint kiderül, beteg, jobbára fekszik és morog. Később Claire-rel együtt megyünk a szálló mosoda részlegébe, olyan sok a szennyesük, hogy három gépet tölt meg. Persze, hogy taxi viszi, és nem ők a hátukon. A Camino számukra valamiféle európai körutazás része.

Estére befut Nelli, hasonlóan járt, mint mi, iszonyú pipa ő is, ráadásul találkozott valami hospitalerával, aki elég lekezelően bánt vele, ezért aztán Nelli hagyott neki egy angol nyelvű üzenetet a villamayori albergue kapujára tűzve: ha már önkéntességet vállalt a Caminón, az elgyötört zarándokkal legyen megértőbb. Nem vagyok benne biztos, hogy az hospitalera értett annyira angol nyelven, hogy ezt értelmezni tudja. De nem számít, megérkeztünk, ma is van tető a fejünk felett, és ma is bebizonyosodott, hogy nincs értelme rinyálni, inkább le kell tekerni a fájdalmas részt, mert úgy hamarabb vége lesz.

Megállapítjuk, hogy a credential Burgosig talán kitart, és ha betelt, újat kell vennünk. Én nem bánom, Gabi inkább, mivel ő fogja cipelni. Ja, három és fél gramm, de én a guide-ból is kitépkedem és kidobom a lapokat, ha már nem kellenek. Sok kicsi sokra megy.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése