A hotel az egyetlen hely a faluban,
ahol már 7-től lehet reggelizni, úgyhogy átballagunk a zarándokszállásról a
reggeli félhomályban. Szemerkél az eső, aminek nagyon nem örülök, mert így nem
tudok szandálban gyalogolni, cipőben pedig bizonytalan ideig bírom.
Utólag okos az ember, ha előző
nap nem vagyunk lusták, bevásárolhattunk volna reggelinek valót, így viszont
alaposan lehúznak minket: 8 euróért száraz croissant, a többi meg semmi extra,
kb. vaj meg sonka meg kávé meg tej meg valami bolti narancslé.
(Összehasonlításul, ennyiért bármelyik bárban frissen facsart narancslé jár a reggelihez…).
Fancsali képű pincér néz végig rajtunk, bizonyára szívesebben szolgálja ki az
éjjeli fizetővendégeket, akiket tegnap szép, illendő ruhában, ápoltan,
sminkelve láttunk a vacsoránál. Ugyanaz az amerikai pár ezúttal túracuccban
reggelizik az asztalnál. A hölgy most is sminkelve, aranyékszerezve.
Szertartásosan Buen Caminót kívánnak az alkalmi társaságuknak – szintén
tourigrinók –, amikor távoznak. Amikor már mi is kifelé megyünk,
óriásbőröndöket látunk felcímkézve a recepciónál. A taxi majd felveszi a
csomagokat, viszi a következő hotelbe.
Őszintén nem értem. Ez a vidék
még csak nem is vonzó. Learatott, kietlen búzaföldek, napraforgók, autópálya,
köves utak, tűző nap.
A tegnapi tosantosi kőkápolna nem éppen egy santiagói
katedrális, nyitvatartása is bizonytalan. Vajon ők is a The Way miatt jöttek ide „divatzarándokolni”? Hogy amikor
hazamennek, a szintén kőgazdag amerikai felsősznob barátaiknak elmondhassák,
hogy ők bizony jártak a Caminón? Azt sem igazán értem, ma egyáltalán meddig fognak
gyalogolni, mivel Burgosig innen csak érdektelen falvakon át vezet az út. Nyilván
nem véletlen, hogy később nem láttuk már őket, szinte biztosan autóba pattantak
a mai etap valamely pontján, hogy egy másik szállodát keressenek maguknak. Buen
Camino, az.
Mielőtt nekivágnánk a Montes de
Oca utáni emelkedőnek, még visszaszaladunk a szállásra, mert azt hittem, ott felejtettem
a borogatáshoz használt – épp ezért nélkülözhetetlen – csősálat, de szerencsére
nem, a hálózsákkal együtt összefogtam és begyömöszöltem a zsákomba.
Montes de Oca után 12 km következik az erdőn át,
erős emelkedővel, amely megtizedeli a tourigrinók hordáit, többen autós
segítséget igényelnek. Láttunk egy kocsit, ami a zsákokkal az emelkedő tetején
várta a Mókus őrs egyes tagjait. (És ennek? Ennek mi értelme van? Emelkedőn nem
viszem a zsákom, majd ha túl vagyok rajta?)
Az időjárás szerencsére kegyes,
mégsem szakad ránk az ég. A cipőt egyelőre nem veszem le, észrevettem, hogy
emelkedőn fölfelé egész jól bírja az ínszalagom, ellenben lefelé, amikor
rövidül, elviselhetetlenül fáj. Keresem a köveket, mélyedéseket, hogy a lehető
legkímélőbb szögben érjen talajt a lábfejem. Vajon az egész út ezzel a
játszadozással fog telni?
Az első falu, amit elérünk, San
Juan de Ortega. Egy kerítés mögött barátságos szamarak loholnak felénk,
megsimogatjuk őket.
Itt is éppen felújítják a templomot; az egyik
kolduszarándok kihasználja a lehetőséget, és leül a bejárathoz kéregetni. Senki
sem jár erre, csak a tourigrinók és a zarándokok, nincs más, akitől
tarhálhatna. Neki is van egy kutyája, egy kisebb, ronda jószág, állandóan a
férfi nyomában. Éjjelente a szabad ég alatt, összegömbölyödve alszanak. A fickó
állítólag Mauritiusról jött. Úgy értem, gyalog.
 |
| San Juan de Ortega. Előtérben a bár, amit megrohantak a zarándokok |
Ortega egyetlen, nyitva lévő
bárját ellepik a zarándokok, akár a sáskák. Ez azt jelenti, hogy egymásnak
adják a WC kilincsét, és sokára kerülsz sorra a pultnál. Viszont klassz
pecséttel szolgálhatod ki magad, szintén a pultnál. Befut a Mókus őrs, rálátok
az egyik fővezér credentialjára. Eddig két pecsétjük van. Honnan indultak,
Beloradóból? Aligha mennek tovább Burgosnál…
 |
| A távolban feltűnik Agés |
Agés a következő állomásunk,
innen már csak 3 km
Atapuerca. Az időjárás napsütésesre fordul, aminek rendkívül örülök. Amikor
megállunk egy kávéra, még utoljára összefutunk Róberttel, de aztán begyújtja a
rakétákat, és robog tovább, Burgos felé.
Mi megszállunk Atapuercában, amelyről
egy Francia utat megjárt ismerősöm elmesélte, hogy igen rossz hangulatú
helyként élték meg. A szállást egy lepusztult istállóban alakították ki, de ez
csak akkor derült ki, amikor már a rendezett kőházban kialakított recepción
gyanútlanul kicsengették a szállásdíjat. Ugyanis a néni hátravezette őket, és
rámutatott az istállóra, hogy na, itt a szállás.
Ráfordultunk a templomhoz vezető
útra, amerre az alberguét mutatta a tábla, ahol egy takaros kőházikóban
megtaláltuk a recepciót, az asztalnál pedig ott ült egy néni…
Az istálló nem volt annyira
vészes, alvásra megfelelt. Az egyedüli probléma a talpunk alatt iszonyú
hangerővel recsegő parketta. Ja, és az ágy, de csak a miénk. Az éjszaka közepén
inkább helyet cseréltünk Gabival, mert minden fordulásra annyira recsegett,
hogy azt hittem, összedől. Az emeleten fekve még a lélegzetemet is
visszafojtottam, hogy végre csönd legyen, és én is alhassak. Persze ki horkolt
az egész dormitóriumban? Gabi.
Itt alszanak egyébként az Angolok
és egy kedves, idős német bácsi, Albert. Utóbbinak nagyon odavan a lába,
rengeteg rajta a kötés.
Atapuerca szerencsére számunkra
nem tartogatott rossz élményt, sőt: a faluban éppen fesztiváloznak a helyiek, a
zenés-táncos felvonulás mellett kötélhúzást, futó- és fejszehajítóversenyt is
tartottak. Pontosítok: kapahajító. A
versenyző eldobja a szerszámot, a pálya végén meg van egy fazon, aki leméri a
dobást… és visszadobja. Jöhet a következő. Lenyűgöző. A vidéki spanyol lét
esszenciája. A levegőben pörgő kapát nézve reggelre komoly veszteségeket vizionálok. Atapuercában egyébként bolt is üzemel, több étterem, bár, és egy remek
kávézó is várja a vendégeket. A házak ettől eltekintve lakatlannak tűnnek, a
dombtetőn álló templomba nem tudunk bemenni. Amikor körbejárjuk, iszonyúan fúj
a szél, és körben vészjósló felhők gyűlnek a távolban.
Később megérkezik Nelli is,
amikor szimpla telepátia révén (meg
mert a falu egyetlen utcából áll) összefutunk, rábeszél minket, hogy
igyunk sangriát. Nelli nagyon fáradt, sok felesleges holmit cipel, de nem dob
ki semmit. Arra vár, hogy elég közel érjen Santiagóhoz, és akkor postán
előreküld néhány dolgot, amikor már tudja, hogy időben odaér értük, mert a
posta nem őrzi meg a végtelenségig.
A hideg sangriát iszogatva bámuljuk
a helyi búcsút, és időnként a viharfelhőket is, amiből aztán nem lesz semmiféle
dörgedelem. A kiégett fűvel borított placcon felállították a színpadot, akárki
meglátja, óriási buli lesz ennek a legfeljebb száz embernek, a zarándokokkal
együtt. A polgármesteri hivatal ajtaján merész a programkiírás: a buli hajnali
öttől a hivatal termében folytatódik!
Nelli vett egy túl nagy adag
tortillát, mi sem tudjuk megenni. Nekiadja a közeli téren ücsörgő koldus
zarándoknak, akinek mások bort vettek. Isten gondoskodik az ő madarairól.
Ha holnap elérjük Burgost,
Santiago 500 km-en belülre kerül. Burgos után azonban nem más következik, mint
az embert próbáló Mezeta…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése