2014. augusztus 29., péntek

13. nap – Villafranca Montes de Oca – Atapuerca (18 km) Vészjelek

A hotel az egyetlen hely a faluban, ahol már 7-től lehet reggelizni, úgyhogy átballagunk a zarándokszállásról a reggeli félhomályban. Szemerkél az eső, aminek nagyon nem örülök, mert így nem tudok szandálban gyalogolni, cipőben pedig bizonytalan ideig bírom.


Utólag okos az ember, ha előző nap nem vagyunk lusták, bevásárolhattunk volna reggelinek valót, így viszont alaposan lehúznak minket: 8 euróért száraz croissant, a többi meg semmi extra, kb. vaj meg sonka meg kávé meg tej meg valami bolti narancslé. (Összehasonlításul, ennyiért bármelyik bárban frissen facsart narancslé jár a reggelihez…). Fancsali képű pincér néz végig rajtunk, bizonyára szívesebben szolgálja ki az éjjeli fizetővendégeket, akiket tegnap szép, illendő ruhában, ápoltan, sminkelve láttunk a vacsoránál. Ugyanaz az amerikai pár ezúttal túracuccban reggelizik az asztalnál. A hölgy most is sminkelve, aranyékszerezve. Szertartásosan Buen Caminót kívánnak az alkalmi társaságuknak – szintén tourigrinók –, amikor távoznak. Amikor már mi is kifelé megyünk, óriásbőröndöket látunk felcímkézve a recepciónál. A taxi majd felveszi a csomagokat, viszi a következő hotelbe.
Őszintén nem értem. Ez a vidék még csak nem is vonzó. Learatott, kietlen búzaföldek, napraforgók, autópálya, köves utak, tűző nap.



A tegnapi tosantosi kőkápolna nem éppen egy santiagói katedrális, nyitvatartása is bizonytalan. Vajon ők is a The Way miatt jöttek ide „divatzarándokolni”? Hogy amikor hazamennek, a szintén kőgazdag amerikai felsősznob barátaiknak elmondhassák, hogy ők bizony jártak a Caminón? Azt sem igazán értem, ma egyáltalán meddig fognak gyalogolni, mivel Burgosig innen csak érdektelen falvakon át vezet az út. Nyilván nem véletlen, hogy később nem láttuk már őket, szinte biztosan autóba pattantak a mai etap valamely pontján, hogy egy másik szállodát keressenek maguknak. Buen Camino, az.



Mielőtt nekivágnánk a Montes de Oca utáni emelkedőnek, még visszaszaladunk a szállásra, mert azt hittem, ott felejtettem a borogatáshoz használt – épp ezért nélkülözhetetlen – csősálat, de szerencsére nem, a hálózsákkal együtt összefogtam és begyömöszöltem a zsákomba.


Montes de Oca után 12 km következik az erdőn át, erős emelkedővel, amely megtizedeli a tourigrinók hordáit, többen autós segítséget igényelnek. Láttunk egy kocsit, ami a zsákokkal az emelkedő tetején várta a Mókus őrs egyes tagjait. (És ennek? Ennek mi értelme van? Emelkedőn nem viszem a zsákom, majd ha túl vagyok rajta?)
Az időjárás szerencsére kegyes, mégsem szakad ránk az ég. A cipőt egyelőre nem veszem le, észrevettem, hogy emelkedőn fölfelé egész jól bírja az ínszalagom, ellenben lefelé, amikor rövidül, elviselhetetlenül fáj. Keresem a köveket, mélyedéseket, hogy a lehető legkímélőbb szögben érjen talajt a lábfejem. Vajon az egész út ezzel a játszadozással fog telni?
Az első falu, amit elérünk, San Juan de Ortega. Egy kerítés mögött barátságos szamarak loholnak felénk, megsimogatjuk őket.


Itt is éppen felújítják a templomot; az egyik kolduszarándok kihasználja a lehetőséget, és leül a bejárathoz kéregetni. Senki sem jár erre, csak a tourigrinók és a zarándokok, nincs más, akitől tarhálhatna. Neki is van egy kutyája, egy kisebb, ronda jószág, állandóan a férfi nyomában. Éjjelente a szabad ég alatt, összegömbölyödve alszanak. A fickó állítólag Mauritiusról jött. Úgy értem, gyalog.

San Juan de Ortega. Előtérben a bár, amit megrohantak a zarándokok
Ortega egyetlen, nyitva lévő bárját ellepik a zarándokok, akár a sáskák. Ez azt jelenti, hogy egymásnak adják a WC kilincsét, és sokára kerülsz sorra a pultnál. Viszont klassz pecséttel szolgálhatod ki magad, szintén a pultnál. Befut a Mókus őrs, rálátok az egyik fővezér credentialjára. Eddig két pecsétjük van. Honnan indultak, Beloradóból? Aligha mennek tovább Burgosnál…


A távolban feltűnik Agés


Agés a következő állomásunk, innen már csak 3 km Atapuerca. Az időjárás napsütésesre fordul, aminek rendkívül örülök. Amikor megállunk egy kávéra, még utoljára összefutunk Róberttel, de aztán begyújtja a rakétákat, és robog tovább, Burgos felé.



Mi megszállunk Atapuercában, amelyről egy Francia utat megjárt ismerősöm elmesélte, hogy igen rossz hangulatú helyként élték meg. A szállást egy lepusztult istállóban alakították ki, de ez csak akkor derült ki, amikor már a rendezett kőházban kialakított recepción gyanútlanul kicsengették a szállásdíjat. Ugyanis a néni hátravezette őket, és rámutatott az istállóra, hogy na, itt a szállás.
Ráfordultunk a templomhoz vezető útra, amerre az alberguét mutatta a tábla, ahol egy takaros kőházikóban megtaláltuk a recepciót, az asztalnál pedig ott ült egy néni…


Az istálló nem volt annyira vészes, alvásra megfelelt. Az egyedüli probléma a talpunk alatt iszonyú hangerővel recsegő parketta. Ja, és az ágy, de csak a miénk. Az éjszaka közepén inkább helyet cseréltünk Gabival, mert minden fordulásra annyira recsegett, hogy azt hittem, összedől. Az emeleten fekve még a lélegzetemet is visszafojtottam, hogy végre csönd legyen, és én is alhassak. Persze ki horkolt az egész dormitóriumban? Gabi.
Itt alszanak egyébként az Angolok és egy kedves, idős német bácsi, Albert. Utóbbinak nagyon odavan a lába, rengeteg rajta a kötés.



Atapuerca szerencsére számunkra nem tartogatott rossz élményt, sőt: a faluban éppen fesztiváloznak a helyiek, a zenés-táncos felvonulás mellett kötélhúzást, futó- és fejszehajítóversenyt is tartottak. Pontosítok: kapahajító. A versenyző eldobja a szerszámot, a pálya végén meg van egy fazon, aki leméri a dobást… és visszadobja. Jöhet a következő. Lenyűgöző. A vidéki spanyol lét esszenciája. A levegőben pörgő kapát nézve reggelre komoly veszteségeket vizionálokAtapuercában egyébként bolt is üzemel, több étterem, bár, és egy remek kávézó is várja a vendégeket. A házak ettől eltekintve lakatlannak tűnnek, a dombtetőn álló templomba nem tudunk bemenni. Amikor körbejárjuk, iszonyúan fúj a szél, és körben vészjósló felhők gyűlnek a távolban.



Később megérkezik Nelli is, amikor szimpla telepátia révén (meg mert a falu egyetlen utcából áll) összefutunk, rábeszél minket, hogy igyunk sangriát. Nelli nagyon fáradt, sok felesleges holmit cipel, de nem dob ki semmit. Arra vár, hogy elég közel érjen Santiagóhoz, és akkor postán előreküld néhány dolgot, amikor már tudja, hogy időben odaér értük, mert a posta nem őrzi meg a végtelenségig.


A hideg sangriát iszogatva bámuljuk a helyi búcsút, és időnként a viharfelhőket is, amiből aztán nem lesz semmiféle dörgedelem. A kiégett fűvel borított placcon felállították a színpadot, akárki meglátja, óriási buli lesz ennek a legfeljebb száz embernek, a zarándokokkal együtt. A polgármesteri hivatal ajtaján merész a programkiírás: a buli hajnali öttől a hivatal termében folytatódik!
Nelli vett egy túl nagy adag tortillát, mi sem tudjuk megenni. Nekiadja a közeli téren ücsörgő koldus zarándoknak, akinek mások bort vettek. Isten gondoskodik az ő madarairól.
Ha holnap elérjük Burgost, Santiago 500 km-en belülre kerül. Burgos után azonban nem más következik, mint az embert próbáló Mezeta…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése