2014. augusztus 18., hétfő

2. nap – Roncesvalles – Esteribar (Zubiri) (kb. 21 km) Gyalogfesztivál

Az első ébresztők fél hatkor szólaltak meg a zarándokszállás óriási, közös légterében. Szeparált alvóhelyek ide vagy oda, sem ez, sem az nem hagyott minket aludni, hogy 6-kor felcsapták a villanyt is. Hogy központilag-e, azt nem tudom, mindenesetre odakint még tökéletes sötétség és hűvös idő uralkodott, amikor 7 óra előtt útnak eredtünk.




Nem kellett gondolkodni, merre visz a Camino, mert folyamatosan áramlott a reggeli zarándoktömeg Roncesvalles kolostorából. Furcsán néztek ránk, amikor köszöntünk, Buen Caminót kívántunk előzéskor. Visszaköszönés helyett legtöbbször meglepett arcot kaptunk válaszul, ez azonban nem szegte kedvünk.






A hátunk mögött szépen lassan felkelt a nap, érdekes fényekben gyönyörködtünk egy legelő mentén, falvakon haladtunk át, néha egy-egy bár teraszán megpihentünk, elfogyasztottuk a café con lechét. Kora délelőtt találkoztunk a Beliari családunk néhány spanyol tagjával, kérdezték, hogy vagyunk az első nap megpróbáltatásai után? Én örömködtem, hogy remekül, erre róluk kiderült, hogy rettenetes izomlázzal küzdenek. Nem baj, kiáltottam vigyorogva, hogy lelket öntsek beléjük, ez itt a Camino! Nevettek.





Negyed egykor már Esteribarban találtuk magunkat egy olyan ereszkedő után, ami sokkal nehezebb volt, mint az előző napi, és amitől annyira óva intett a St. Jean-i zarándokiroda önkéntese. Aki erre az útra vállalkozik, annak tudnia kell(ene), hogy minden szakasz nehéz a maga módján, de egy nehéz szakasz is tűnhet könnyűnek és fordítva.
Az esteribari zarándokszállás elvileg 70 fős; egykori iskolaépületből alakították ki. Hamarabb nyitott a vártnál, és miután elintéztük a szokásos rutint, csak figyeltük, ahogy az épület egyre csak nyelte, nyelte az érkezőket.



Elképesztő, mi mindent cipelnek magukkal az emberek. Előző nap a vacsoránál orosz nőkkel ültünk egy asztalnál, az egyikük zsákja több mint 10 kg-ot nyomott, ebből másfél kg-ot tett ki egy tökéletesen felesleges sátor. Más nők zsákjából túraszoknya, nyári ruha is előkerült fürdés után, egy fiú netbookon gépelt egy bár teraszán…
Ahány ember, annyiféle zarándok. A szálláson alsónadrágban, flip-flopban mászkáló férfiak, nők magukon körbetekerve egy szál törülközővel mennek fürdeni, és ha vége a gyaloglásnak, jöhet a csapatos sörözés, cigizés, vízhólyagok vagdosása. Csak a Felhúzhatós Lány nem vegyül (meg úgy általában az ázsiaiak). Őt naponta többször megelőzzük, mivel egyenletes, kitartó, lassú tempójába nem iktat pihenőt. Aztán ott van Zenebohóc: a muzsikát csak ő hallja, táncol és fut az úton, főleg a lejtőkön, láthatólag kényszere van, hogy maga mögé utasítson minél több embert. Szinténzenész, egy tömeggyilkos fejű szépfiú francia valójában persze nem távcsöves puskát, hanem egy hegedűt cipel magával, de nem a zsákjára erősítve. Kegyetlen lehet így vinni, ám amikor napokkal később megkérdezem tőle, azt mondja, nem gond. Sosem felejtem el, amikor Orissonnál megállás nélkül továbbhaladt.


Az esteribari hivatalos szállás valójában az út egyik legnagyobb zsebmetszése, az infrastruktúra (4-4 zuhanyzó és 4 WC) lassan összeomlik a száznál is több zarándok érkezése után, az utoljára beesőknek már nemhogy ágy, matrac sem jut, fizethetsz nyolc eurót, hogy az iskola sportcsarnokának betonjára teríthesd a polifoamod (ha hoztál). Hiába van óriási hely, a szállás felelőseinek semmi igénye nincs rá, hogy egy kicsit fejlesszék.


Estére megtelnek az esteribari magánszállások is. A tegnapi idős amerikai nő megint későn érkezik, az államiban már órák óta nincs hely. Elgondolkodom, hova megy aludni ez a sok ember. Újabb családtagokkal találkozunk: Miguel és felesége reggel megnézték a roncesvallesi kolostort, és csak igen későn eredtek útnak, ráadásul napközben barátokat is meglátogattak. Elment az idő, olyan sokára értek Esteribarba, hogy már csak egy nagyon drága apartmanban jutott nekik hely. Vagy ez, vagy a folyópart, erre azonban csak az igazi csavargók vállalkoznak, mint az a fiú, aki a zarándokszállás udvarán két oszlop közé feszítette ki a nyugágyát, és ott töltötte az esőt ígérő éjszakát. Mondom, olyan ez, mint egy könnyűzenei fesztivál, kinek-kinek igénye és pénze szerint.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése