6. nap – Ayegui – Torres del Rio (kb. 26 km) Új arcok

Így visszagondolva, és aznap is már úgy éreztem, hogy a Camino legnehezebb napja volt. A lábam annyira fájt, hogy sokszor csak botorkáltam, mialatt elszáguldottak mellettünk azok, akiket eddig mi előztünk meg könnyedén. Ráadásul az egyik települést elhagyva 12 km kietlen szakaszon kellett áthaladni, és bár a nap elején bántuk, hogy nem süt a nap, az árnyékot nélkülöző, tarlókkal szegélyezett részen már jól jött a felhőréteg jótékony takarása.

Életmentő cafe con leche és bocadillo

Az első bárig Ferivel haladtunk, aztán ő is elköszönt, hogy nekivágjon a navarrai tájnak. Előttünk, mögöttünk zarándokok, messzire látni a tömeget. A kietlen szakaszon egy jó üzleti érzékkel megáldott spanyol büfét üzemeltet, a pavilonok alatt hátizsákok, bakancsok, emberek hevernek, ücsörögnek. Mi haladunk tovább, még úgy száz métert, amikor letettem a csomagom, és előkotortam egy Mydetont, hátha használ alapon. Csak a tudat, hogy bevettem, legfeljebb az segített valamicskét.

Érdekes szőlőültetvény

Megérkeztünk Los „Koszfészkosz” Arcosba, amikor leszakadt az ég. Leültünk egy kávézó teraszára, vártuk, hogy enyhüljön az eső, aztán megnéztük az egyébként lenyűgöző templomot, amelyhez egy gótikus kerengő is társul. Eldöntöttük, hogy bár nagyon fáj a lábam, és meg is dagadt az ínszalag, tovább megyünk Torres del Rióba. Los Arcos nem tűnt hívogatónak, és látszott, hogy sokan gondolják így, egy kávé után továbbhaladt Szinténzenész is.

Nem sokkal később, hogy elhagytuk a várost, ismét eleredt az eső. Torres del Rióig még hat kemény kilométer várt ránk egy felázott földúton, amelyről egy brazil bringás pár inkább visszafordult és kiment a műútra. Nekik a kerekeikre ragadt az agyagos sár, nekünk pedig a túracipőnkre.

Torres del Rióban a neve ellenére se torony, se folyó nincs, csak dombtetőre épült helyes utcák, egy románkori templom és 3-4 albergue. A szállásunk az egyik legkényelmetlenebb az úton, szűk folyosók, magas emeletes ágyak, a kicsiny szobákban sokan alszunk. Alattunk két idős hölgy kapott helyet, az egyik kinevet, hogy a szállásadó a fölső ágyakat jelölte ki nekünk. (Majd nevetsz te még, amikor éjjel forgolódom). Az emeletmászás nem esik jól a lábamnak, de mit lehet tenni. Nagyon félek, hogyan fogja bírni, mert a napi átlag 20+  km gyaloglás, súllyal a hátamon rendkívül megterhelő a begyulladt ínszalagnak.

Zarándokok beszélgetnek az egyik albergue bárjának teraszán

Egy kis nyelvlecke

A zarándokok hordája szinte teljesen kicserélődött. Egyre több az új arc, gondolom, a pamplonai indulók miatt, sokan lettek az angolok (láttunk egy mexikói kinézetű, duci lányt egy hórihorgas öreg angol úrral), a hollandok, olaszok, sőt, egy indiai-amerikai család is feltűnt.
A St. Jean utáni hágó túlélői összemosolyognak, köztük az Iráni Atomtudós, aki aznap megkért minket, hogy fotózzuk le. Most megtudjuk, hogy a rendes neve Mike, az USÁ-ból jött, angolt tanít a Kanári-szigeteken (csak úgy néz ki, mint egy iráni atomtudós, és jellegzetes kinézete miatt megjegyeztük az első napon). Szintén a Kanári-szigetekről érkezett egy család: apu, anyu és a tizenhét éves lányuk. Bájosak, összebarátkozunk velük az albergue bárjának teraszán.

Kicsit előreszaladok, de a hórihorgas angol öreg a Mexikóból rendelt, másfél méteres feleséggel (jah, genyó vagyok) érdekes evolúción ment keresztül. Amikor először utolértük őket, a bácsi éppen előregörnyedve hörgött egy emelkedő közepén, élete párja (akiről egy ideig azt hittük, a lánya/unokája) aggódva figyelte. Megkérdeztem, van-e valami baj, illetve tudok-e segíteni, csak a kezével intett, hogy semmi gond, elboldogul. Megszólalni nem tudott. Másodszor szintén infarktusközeli állapotban találtunk rá, lejátszódott ugyanaz a jelenet. Aztán (spoiler alert!!!) Jutka lesántult, és a következő napokban körülbelül ugyanabban a tempóban haladtunk. És ahogy Jutka lába (more spoiler alert!!!) kezdett helyrejönni, és egyre nagyobb távokat mentünk, azt vettük észre, hogy a furcsa pár tartja velünk a lépést. Már nem tudom, hol vesztettük el egymást, de még hetek múlva is összefutottunk néha. Az öreg legalább 10 évet fiatalodott menet közben, és csillogó szemmel, mosolyogva, ruganyosan lépkedett. Ezt teszi a Camino (és főként a bolti asszonka gondoskodása).

Vacsora előtt festettem, naplót írtam, és mászkálunk egyet a faluban (mert olyankor, ha nincs rajtam súly, és cipő helyett a túraszandálomat viselem, sokkal szebb a világ). Majdnem bekukkantottunk a másik szállásra, ahol elvileg Feri megszállt, de végül nem toppantunk be. Akkor még nem gondoltuk, hogy vele sem találkozunk többé, csak jóval-jóval később egy fotón láttuk viszont, ám erről majd akkor és ott.

Következő nap