Így visszagondolva, és aznap is
már úgy éreztem, hogy a Camino legnehezebb napja volt. A lábam annyira fájt,
hogy sokszor csak botorkáltam, mialatt elszáguldottak mellettünk azok, akiket
eddig mi előztünk meg könnyedén. Ráadásul az egyik települést elhagyva 12 km kietlen szakaszon
kellett áthaladni, és bár a nap elején bántuk, hogy nem süt a nap, az árnyékot
nélkülöző, tarlókkal szegélyezett részen már jól jött a felhőréteg jótékony
takarása.
Életmentő cafe con leche és bocadillo |
Az első bárig Ferivel haladtunk, aztán ő is elköszönt, hogy
nekivágjon a navarrai tájnak. Előttünk, mögöttünk zarándokok, messzire látni a
tömeget. A kietlen szakaszon egy jó üzleti érzékkel megáldott spanyol büfét
üzemeltet, a pavilonok alatt hátizsákok, bakancsok, emberek hevernek,
ücsörögnek. Mi haladunk tovább, még úgy száz métert, amikor letettem a
csomagom, és előkotortam egy Mydetont, hátha használ alapon. Csak a tudat, hogy
bevettem, legfeljebb az segített valamicskét.
Érdekes szőlőültetvény |
Megérkeztünk Los „Koszfészkosz”
Arcosba, amikor leszakadt az ég. Leültünk egy kávézó teraszára, vártuk, hogy
enyhüljön az eső, aztán megnéztük az egyébként lenyűgöző templomot, amelyhez
egy gótikus kerengő is társul. Eldöntöttük, hogy bár nagyon fáj a lábam, és meg
is dagadt az ínszalag, tovább megyünk Torres del Rióba. Los Arcos nem tűnt hívogatónak,
és látszott, hogy sokan gondolják így, egy kávé után továbbhaladt Szinténzenész
is.
Nem sokkal később, hogy elhagytuk
a várost, ismét eleredt az eső. Torres del Rióig még hat kemény kilométer várt
ránk egy felázott földúton, amelyről egy brazil bringás pár inkább
visszafordult és kiment a műútra. Nekik a kerekeikre ragadt az agyagos sár,
nekünk pedig a túracipőnkre.
Torres del Rióban a neve ellenére
se torony, se folyó nincs, csak dombtetőre épült helyes utcák, egy románkori
templom és 3-4 albergue. A szállásunk az egyik legkényelmetlenebb az úton, szűk
folyosók, magas emeletes ágyak, a kicsiny szobákban sokan alszunk. Alattunk két
idős hölgy kapott helyet, az egyik kinevet, hogy a szállásadó a fölső ágyakat
jelölte ki nekünk. (Majd nevetsz te még, amikor éjjel forgolódom). Az
emeletmászás nem esik jól a lábamnak, de mit lehet tenni. Nagyon félek, hogyan
fogja bírni, mert a napi átlag 20+ km gyaloglás, súllyal a hátamon rendkívül megterhelő a
begyulladt ínszalagnak.
Zarándokok beszélgetnek az egyik albergue bárjának teraszán |
Egy kis nyelvlecke |
A zarándokok hordája szinte
teljesen kicserélődött. Egyre több az új arc, gondolom, a pamplonai indulók
miatt, sokan lettek az angolok (láttunk egy mexikói kinézetű, duci lányt egy
hórihorgas öreg angol úrral), a hollandok, olaszok, sőt, egy indiai-amerikai
család is feltűnt.
A St. Jean utáni hágó túlélői összemosolyognak, köztük az Iráni Atomtudós, aki aznap megkért minket, hogy fotózzuk le. Most megtudjuk, hogy a rendes neve Mike, az USÁ-ból jött, angolt tanít a Kanári-szigeteken (csak úgy néz ki, mint egy iráni atomtudós, és jellegzetes kinézete miatt megjegyeztük az első napon). Szintén a Kanári-szigetekről érkezett egy család: apu, anyu és a tizenhét éves lányuk. Bájosak, összebarátkozunk velük az albergue bárjának teraszán.
A St. Jean utáni hágó túlélői összemosolyognak, köztük az Iráni Atomtudós, aki aznap megkért minket, hogy fotózzuk le. Most megtudjuk, hogy a rendes neve Mike, az USÁ-ból jött, angolt tanít a Kanári-szigeteken (csak úgy néz ki, mint egy iráni atomtudós, és jellegzetes kinézete miatt megjegyeztük az első napon). Szintén a Kanári-szigetekről érkezett egy család: apu, anyu és a tizenhét éves lányuk. Bájosak, összebarátkozunk velük az albergue bárjának teraszán.
Kicsit előreszaladok, de a hórihorgas angol öreg a Mexikóból
rendelt, másfél méteres feleséggel (jah, genyó vagyok) érdekes evolúción ment
keresztül. Amikor először utolértük őket, a bácsi éppen előregörnyedve hörgött
egy emelkedő közepén, élete párja (akiről egy ideig azt hittük, a
lánya/unokája) aggódva figyelte. Megkérdeztem, van-e valami baj, illetve
tudok-e segíteni, csak a kezével intett, hogy semmi gond, elboldogul.
Megszólalni nem tudott. Másodszor szintén infarktusközeli állapotban találtunk
rá, lejátszódott ugyanaz a jelenet. Aztán (spoiler alert!!!) Jutka lesántult,
és a következő napokban körülbelül ugyanabban a tempóban haladtunk. És ahogy
Jutka lába (more spoiler alert!!!) kezdett helyrejönni, és egyre nagyobb
távokat mentünk, azt vettük észre, hogy a furcsa pár tartja velünk a lépést.
Már nem tudom, hol vesztettük el egymást, de még hetek múlva is összefutottunk
néha. Az öreg legalább 10 évet fiatalodott menet közben, és csillogó szemmel,
mosolyogva, ruganyosan lépkedett. Ezt teszi a Camino (és főként a bolti
asszonka gondoskodása).
Vacsora előtt festettem, naplót
írtam, és mászkálunk egyet a faluban (mert olyankor, ha nincs rajtam súly, és
cipő helyett a túraszandálomat viselem, sokkal szebb a világ). Majdnem bekukkantottunk
a másik szállásra, ahol elvileg Feri megszállt, de végül nem toppantunk be.
Akkor még nem gondoltuk, hogy vele sem találkozunk többé, csak jóval-jóval
később egy fotón láttuk viszont, ám erről majd akkor és ott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése