2014. szeptember 2., kedd

17. nap – Castrojeriz – Frómista (25 km) Unaloműzés

A Red de Albergues szállásai kellemes zenével ébresztik a zarándokokat, pontban hatkor, ennek ellenére a csapat egy része már fél órával korábban zörög-csattog, és még akkor is ezt csinálják (jórészt ugyanazok), amikor mi hét órakor leülünk reggelizni a társalgóban. A tegnapi helyes német férfi és a brazil tourigrino nő éppen megbeszélik a futballvébé csúfandáros végeredményét. Rendkívül szórakoztató őket hallgatni, a németet, amint szabadkozik, a brazilt, amint hálálkodik. A tourigrino azt mondja, a brazilok szerették a németeket, mert kedvesen és sajnálkozva nyilatkoztak, valamint azért is, mert nem gondolták volna, hogy a németek legalább akkora buliarcok, mint ők.
Még sötétség uralkodik odakint, amikor elindulunk, a Nap akkor kel fel, amikor a Castrojeriz utáni nagy emelkedőn járunk.

Azon a hegyen ott át kell mászni... Egy kicsit aggódtam a lábam miatt

Az izzasztó emelkedő végéhez közeledve. Mögöttünk közben felkelt a nap
A Camino szó szerint átbukik egy Urulu-szerű dombon, a kopár hegyoldal ragyogó vöröst ölt fel a felkelő nap fényében, a túloldalán pedig óriási árnyékot vet a sárga pusztaságra. Messzire látni a kanyargó utat, és rajta az apró pálcikaembereket.

És amikor átértünk a túloldalra...

A sok kis pálcika mind egy-egy zarándok

Velünk együtt a Mókus őrs is átér a hegyen, amely után 10 km-re található az első megállónk, Iteiro de la Vega. A település utolsó bárja szórólapgerillaharcot vív a másik kettő, előrébb lévő bárral, olyan sikerrel, hogy szinte mindenki az utolsóban pihen meg, köztük mi is. Egy idősebb német pár férfi tagja hat adag tejeskávét kér – a pultos döbbenten kérdez vissza, mennyit? Már máskor is láttam őket, akkor is bögrével itták a kávét.





Az út egyébként eseménytelen, kietlenségében is szép, csodálom a zseniálisan kiépített öntözőrendszer csatornáit, amelyek kilométerekre szállítják a vizet a földeken. Némelyik széles, akár az út, némelyik legfeljebb mint egy kád. Árnyék egy szál se felettünk.



Boadilla mesebeli alberguéjének teraszán – amely bár is egyben – megpihenünk. Sokan maradnak, így az Angolok is (ekkor látjuk őket utoljára). Kólával és sütivel töltekezünk a hátralévő, pokoli forró utolsó 6 km előtt. Az albergue rastahajú hospiralerója sziával köszön el, amikor távozunk.

Nem csoda, hogy sokan inkább itt maradnak Boadilla oázisában.

Boadilla egyetlen látványossága ez a szép kis templom
A Frómistába vezető 6 km-t Kasztília csatorna-öntözőrendszere mentén tesszük meg, az útvonal egész kellemes, néhol fasor szegélyezi és tart árnyékot a gátra, melyen haladunk. A víz hívogató, főleg ebben a forróságban, de nem ajánlatos megmártózni, mert frankó betegségeket lehet szerezni tőle.






A város előtt nem sokkal megelőzünk egy fiatal, igen túlsúlyos srácot, biztatjuk, ő rendületlenül mosolyog és izzad. Igen lassú tempóban, de aznap ő is megérkezett Frómistába.



Frómista ugyanolyan döglött város, mint Castrojeriz. Semmi más nem tartja életben, mint az átvonuló zarándokok és tourigrinók hordái. Sziesztaidő után sem moccannak még a falevelek sem; minden zárva ilyenkor, a gyógyszertár, az öregek otthona, a redőnyös, néma házacskák sora. Mintha Frómista csak díszlet volna, hol van ez a város a vibráló, színes Vianához képest?


A sziesztaidő végén sem élénkül különösebben a „fő utca”. Álmos zarándokarcok ücsörögnek a templomok árnyékában, vagy a szállás udvarán. Kimerészkedünk a városba, a gyógyszertárban az utóbbi napokban kínzó, szokatlan, allergiás viszketésre kérek és kapok krémet, majd méregdrágán salátát eszünk egy bentebbi utcában. Később jövünk rá, hogy a főút bárjai jobbak, az egyikben, a város védőszentjének szobra mögötti téren betolunk egy hamburgert. Éhesek vagyunk, de az evés, meg egy-egy pohár sör vagy kóla az unalom elleni harcban is jó, mivel a két szép templom egyrészt sokáig zárva, másrészt gyorsan bejárhatók. Később találunk egy tüneményes cukrászdát is, ahol édességgel és kávéval töltekezünk.





Az állami szállás nagy, de zsúfolt, a Mókus őrs, ahogy számítottuk, beköltözött, és még sok más új arc, főleg spanyolok és olaszok töltik meg a termeket és az ágyakat, ismerőst egyet sem látunk. Ahhoz képest, hogy mennyien vagyunk egy szinten, csupán két zuhanykabint szereltek fel, mosni csak az udvaron lehet, nagy a sor, akit ez nem érdekel vagy nem is tudja, a tilalom ellenére a mosdó csapjában mos, ahogy szinte minden más szálláson is.

Oszoljanak, kérem, nincs itt semmi látnivaló
A Mókus őrs egyik tagja hosszasan rókázik a vizesblokkban. Akkor éppen annyira rühellem az egész bulizó-hangoskodó-mindenbe beleszaró sáskahadat, hogy teszek egy gúnyos megjegyzést. Ennek következményeit hőseink későbbi kalandjaiban olvashatják a kedves olvasók. (A puffogásunk alapján úgy tűnik, mintha minden szar lenne, pedig épp ellenkezőleg. Ezek csak pillanatnyi kellemetlenségek, és a legtöbbször mi is vigyorgunk rajtuk – aztán utólag jól felnagyítunk mindent. Alapvetően remek a hangulatom, főleg mióta a Mezetát tapossuk. Végre egy szakasz, ami élesen elüt a többitől, jellegzetes, és gyönyörű a maga kietlenségében. Tényleg nem tudom, mi az alapja a Mezetával kapcsolatos általános parának, ez az egész francia út legszebb része Galíciáig. Persze, meleg van, süt a nap, nincs árnyék, de a portugál úton sokkal nagyobb hőséget fogtunk ki. Jutka lába javulóban, csak a szandál bírja…)


Az égvilágon nem történik semmi, még a Nap is lustán vánszorog, olyan, mintha reggel óta itt henyélnénk. Borogatom a lábam, írom a naplót, hallgatjuk a társalgóban a folytonos spanyol vakert, mielőtt elvonulunk aludni. Nyugovóra térés előtt az asztalon találunk egy kiadványt, benne zarándok statisztika 2012-ből, felírtam a számokat, mert érdekes. A burgosi albergue (valószínűleg a nagy államit értették alatta) ebben az évben 29 550 zarándokot fogadott, ebből 8 600 spanyol volt (a legtöbben katalánok és baszkok). 17 000 férfi, 12 000 nő. 27 ezren gyalogosan, 2300-an kerékpárral, öten lóháton zarándokoltak. Burgosban a legtöbben szeptemberben fordultak meg. Április-október 2 500-2 900, júniusra 3 800-ra emelkedik, május, július és augusztus átlaga 4 300 fő. 2012-ben Burgosban 415 magyart regisztráltak.
Gyakorlatilag a két legzsúfoltabb hónapban jöttünk ide zarándokolni. Ráadásul a számok ezóta szinte biztosan emelkedtek. A rideg statisztikáról valószínűleg mit sem tud a két német lány – az egyikük az ételhordós, akit Hontanasban láttam –, akik este nyolckor futnak be a szállásra. Rögtön el is küldik őket. Ha tudnák, hogy az albergue már koradélután megtelt...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése