2014. szeptember 3., szerda

18. nap – Frómista – Carrión de los Condes (20 km) Állatok napja

Még sötétben indulunk, pedig nem keltünk korábban a szokásosnál: hiába, telik az idő, és egyre tovább tart a reggeli sötétség. Frómistát elhagyva két út közül választhatunk Carriónba menet: az egyik egy kanális mellett, fák árnyékában fut, a másik falvakon át a műúttal párhuzamosan.

Ilyen a reggeli sötétség, vakuval megvilágítva

Seregélyek készülnek hatalomátvételre
Aki az egerek hadát szeretné elkerülni, annak mindegy, melyik utat választja, mert annyi van belőlük, mint a fűszálból: a cipőnk felett ugrálnak át, ide-oda szaladoznak, és folyamatosan hallani a rágást, neszezést a szántóföldön.

Erre kell menni, láma zarándok
A műút mellettit választjuk, úgy haladunk Villarmentero de Camposig, ahol egy barátságos bár udvarán pihenünk. A zöld fűben mindenféle baromfi mászkál, libák, kacsák, tyúkok szaladgálnak szabadon. A bár tulajdonosa megmutatja a kiscsibéket.





Végre tényleg szuper, olaszos espresszót iszunk, aki ezt hiányolja az úton, itt pótolhatja az élményt. Szerintem a legjobb kávé az egész úton, és a házi süteményeket is érdemes kipróbálni. Bónuszként mindenféle típusú és korú szárnyasok rohangálnak köröskörül.


Összefutunk egy helyes erdélyi magyar párral, ők is St. Jeanból kezdték pár nappal utánunk, és nagy tempóban haladnak Santiago felé, mivel szorítja őket az idő. Ők is hüledeznek, hogy már megint micsoda tömeg kerekedett a napokban.



A kerti kútból csak Gabi tölt vizet, aztán továbbmegyünk – a másik, kanális menti úton folytatjuk az árnyékban. Egy férfi gyönyörű agarakat sétáltat, a kutyák maguktól, maguknak vadásznak az egerekkel teli mezőn. Néha futáshoz kapnak kedvet, és sprintelnek a tágas úton, képzeletbeli vadat üldözve. Az utat a seregélyek is színesítik: néha különösen összehangoltan zendítenek rá mókás, sokszor hangutánzásnak tűnő zajokra.




Ma mindenki Carriónba igyekszik, ez szinte biztos. Találkoztunk a tegnapi pufi sráccal, ő eggyel korábbi megállót tervez. Az utóbbi napok rohanása most kezdi éreztetni a hatását az eddig kitartóbb peregrinókon is, előjöttek a vízhólyagok és a legkülönbözőbb bántalmak.

Templom Revengában, ahol pecsétet is kapunk


A mai útszakasz összefoglalója is lehetne ez a kép
Az árnyas út végül visszakanyarodik a műút mellett futóhoz, a kanyart egy régi, szép templom jelzi. A műút melletti egyébként rövidebb, de kietlenebb.

Sok zarándok pihent meg ennek a templomnak az oldalában, mielőtt rácsatlakoztak a műút melletti vonalra


Villalcázar de Sirga temploma


Villalcázarban szívesen eldumál a zarándokokkal Szent Jakab

Berobogunk Carriónba, és a Santa Clara kb. 30 fős alberguéjében szállunk meg, nem riaszt el minket a fura gondnokarc, a leharcolt külsejű, őskommunista-slampos-házmester-külsejű hospitalero, aki katonás rendet tart, és mint egy magnófelvétel, sorolja az árakat és lehetőségeket (5 euró az alap szállás, de lehet többért privát szobát is kivenni). Az is nagyon vicces, amikor véletlenszerű nyelveken kíván jó étvágyat, vagy köszön meg valamit. Remek helyet kapunk, a jó fej újzélandiak lesznek a hálótársaink. A mosdó végre privát, mindegyik egy külön helyiség, benne zuhanyzóval és WC-vel. Ritka zarándokluxus. A mosdót naponta többször is takarítják, ezért később még hálás leszek.
Mialatt a gondnok felveszi az adatainkat, belátok az egyik helyiségbe: felcímkézett bőröndök várják gazdáikat. A címkéken a Francia út stilizált térképe, rajta kiemelővel kihúzva az előre kifizetett szakasszal: Burgos-León.

A Santa Clara szálláshely udvara
Később összefutunk a brazil tourigrinó lánnyal, panaszkodik, hogy fáj a lába, nem kapott ágyat a Santa Clarában, mert betelt, mire ideért, és kénytelen volt a szállás miatt fel-alá járkálni, végül a 100 fős államiban talált helyet, és mindezek tetejébe még nem vacsorázott. Nem tudom, mi lenne vele, ha cipelné is a holmiját…
Carriónban körülnézünk, Gabi salátát eszik, én nem tudok ellenállni egy jókora, marhahúsos bocadillónak. Itt is akad pár templom, rakás bár, kellemes park, folyópart.

Carriónban akadnak szép részletek


Végre egy élő város Frómista és Castrojeriz kihaltsága után. Egy megsárgult plakát virágfesztivált hirdet: a sétálóutcát a jeles festivo napján színpompás sziromszőnyeggel borítják. Kár, hogy nem ma tartják, hanem valamikor júniusban. Megnézzük a holnapi kivezető utat is, egy hídon kell majd átkelni. A hídról lenézünk, valaki egy függőágyon pihen a folyóparton.


Akár zarándok is lehet, aki ott tervezi az éjszakát. Nem tudom, a legyekkel hogy állt, a parkban nem hagytak minket dinnyét enni, csíptek, mint Castrojerizben.




Este visszatérünk a szállásra, leülünk az udvarra. A verebeket figyelem, ahogy megérkezik az előőrs, ellenőrzi az udvart, macskamentes-e, aztán apránként minden csapattag berepül, és az asztalok alatt hagyott morzsákat csipegetik. Átcsoszog előttünk a gondnok: szakadt szalmakalap, kinyúlt pulcsi és farmer, zsebéből kilóg egy nylonszatyor. Egy német pár lefotózza, összevigyorgunk.

Az eddigi időszak konklúziója: a Francia útra iparág épült. Bárok, éttermek, taxiszolgálat, gyógyszertárak, lábmasszőrök, fizioterápiát hirdető praxisok, Kasztília városaiban mintha nem is laknának, szinte csak unatkozó tiniket és öregeket látni a parkokban. A szállások, hostelek, casa ruralok a kietlen vidéken is megélnek, ahol semmi látnivaló nincs, hacsak nem maga a Mezeta és a túlmisztifikált életérzés, „önmagunk instant keresése és megtalálása”. Az emberek nagy része – ide nem csak a tourigrinók tartoznak – befizet egy jó nagy adag aszketizmusra, annak tudatában, hogy nem tart örökké, bármikor megszakítható. Kóstoló a vándoréletből, amelytől valójában mind tartunk, csak az olyan kutyás zarándokoknak természetes, mint Pierre vagy a madagaszkári koldus.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése