2014. szeptember 5., péntek

20. nap – Carrión de los Condes – Calzadilla de la Cueza (17 km) A kietlenség szívében

Eljött a napja a legendás 17 km-nek, a Mezeta kietlen vidékén át. Előző nap bevásároltam az útra, mivel minden blog, leírás arra figyelmeztet, hogy e távon nincs útközben SEMMI. Belegondolok, hogy amúgy az itthoni túrák alkalmával se nagyon, és mit viszünk magunkkal? Egy kis kaját meg innivalót. A különbség persze az, hogy Gabi hogy fogja bírni erővel. Meg a hátizsák mérete.

Van, aki nem siet
A mozgolódás szokás szerint iszonyú korán elkezdődik, érzésem szerint már fél ötkor… Mi csak fél hétkor kelünk, addigra az albergue gyakorlatilag kiürül. Egy bárban reggelizünk, Gabi megeszi a gyógyszerrel kevert joghurtját. Ma már menni fog, mondja.


Nekivágunk az útszakasznak. Abban reménykedem – ismét hiú ábránd –, hogy a zarándokok nagyja inkább felszáll a leóni buszra. Ehelyett iszonyú sokan vannak úton, és ami még megdöbbentőbb, hogy alig látni köztük rendes zarándokot, akiket a nagy zsákjukról ismerni fel. Szinte mindenki francia tourigrino, akik az előző éjszakát valamelyik hotelben tölthették Carriónban. Az aprózsákos figurák harsányan beszélgetnek, és szaladnak az úton. Sok köztük az idióta, de szó szerint. Egy férfi már annyira a nyakunkra jött, alig néhány centire a zsáktól, holott az út széles, az „auránk” megsértése nélkül is kikerülhetett volna minket. Nem vagyok hajlandó kitérni az útjából, ő a gyorsabb, lépjen arrébb ő. Végül megteszi. Néhány perc múlva látom, hogy ugyanezt műveli egy másik zarándokkal, aki viszont ellép előle. Kedélyesen szóba elegyednek, mert ő is francia. Később szemből érkezik egy kerékpáros, nyílegyenesen, gyorsan. Neki engedek, de valahol bánom. Hülye bunkó.


A makadámút mentén fokozatosan válik egyre kietlenebbé a táj. A fák végül eltünedeznek – a csenevész bokrok árnyékában egymást váltják az emberek egy kis technikai szünet erejéig –, tarlók, aztán elszáradt napraforgók következnek.





A kietlenséget úgy kell érteni, hogy amikor már nagyon el kell menni egy bokor mögé, az ember megteszi akkor is, ha az a bokor néhány szellős kóróból áll csupán, és az illendőség reménye marad, hogy az elhaladók tömege nem néz oda. De muszáj, hiszen messzire látszik, hogy nincs több lehetőség: egy idő után a bokrok is eltűnnek az út mellől. Végül már csak köves szántóföldek hallgatják a lépteinket, meg az állandó, idegesítő francia vakert. Egyébként az, hogy nincs útközben létesítmény, annyiban szorul helyesbítésre, hogy valaki nyitott egy üvegtigrist, és letett elé pár szalmabálát meg műanyagszéket.



Calzadilla váratlanul tűnik fel egy dombtetőről. Mintha a megtett út nem volna 17 km. A falu akár egy oázis, hívogatja az érkezők tömegét. A fehér falakra messziről ráfestették a hirdetést: a red alberguében és az államiban is van úszómedence. Előbbit választjuk, lepakolunk.


Calzadilla koszfészkosz falu a semmi közepén, szintén csak a zarándokokból él, mintha rendes lakosai nem is volnának. A bárban nagy a forgalom, mindenki ide tömörül, két hatalmas sidráspohárból gazpachót eszünk (iszunk), ami ezen a vidéken egyáltalán nem őshonos étel, viszont mi imádjuk. És a brutális fokhagymadózis végképp helyre teszi a gyomrom. Közben az indiaiak leplezetlen kíváncsisággal lesik, min cuppogunk olyan elégedetten.
A szállás tele amerikai turistákkal, befut az indiai család is, egy másik ágyon John Brierley könyvének magyar kiadása hever, a tulajdonosát nem látjuk. Megérkezik Laura, Albert és a kövér srác is, aki Frómista felé vánszorgott. Jóval később rádöbbenek, hogy az az idősebb amerikai nő, aki mindig este hét után érkezett a szállásokra az első napokban, és persze nem jutott neki hely, ezért kiakadva távozott, most itt az egyik ágyon fekszik. Tourigrino lett belőle: hogy haladjon, feladta a zsákcipelést.
A zarándokok árhulláma levonult, immár üres a kietlenség szívén átvezető út. Jóval később fut be két német zarándok: 37 km-t gyalogoltak Frómistából a tűző napon. Bele sem merek gondolni.
Később Laurával a medence szélére ülünk, áztatjuk a lábunkat. A kövér srác lefotóz minket, olaszos magabiztossággal, de hasztalan udvarol nekünk.




Megjelenik egy neandervölgyi kinézetű, portugál fickó, és a haverja. Nem nagyon érdekli, honnan jöttünk, a saját hangját akarja hallatni, számon kéri, mi miért nem beszéljük a franciát (kénytelen velünk prosztó módon angolul beszélni), és az ujjain számolja, hány nyelven tud. Angolul megjegyzem neki, enyhe éllel, jó neked. Aztán kiböki, hogy egyedül németül nem beszél, csak olvas, és most azt számolgatja, milyen sokat. Adolf Hitlert. Aztán: „a nagyon eredeti Nietzschét”. Ismeritek Nietzschét? Ránézek. Igen. Ismerem. És nem szeretem. Erre ő újra megkérdi, honnan is jöttünk? Mire Laura: Germany, aztán mi ketten ismét beszélgetni kezdünk, az alak pedig elkotródik. A heidelbergi egyetemen művészettörténetet hallgató lánnyal egy szót sem vesztegetünk a portugál nácira.
A kert végében kihasználom a sziesztát, és végre festek. A lehetőséget Laurának is felajánlottam, de Pierre-hez hasonlóan ő sem fogadta el. Mellettem egerek cincognak, annyira nem érdekli az egyik állatot, hogy ott vagyok, szép lassan előbújik, végül már a székem alá is bemerészkedik. Eközben a kert másik felén feltűnik egy macska. Festek tovább. Amikor ismét felpillantok, a macska egyenesen a székem felé sprintel, a következő pillanatban pedig megfogja az egeret, majd zsákmányával diadalmasan indul vissza, a kerten át.
Ekkor látja meg az állatot a medence mellett bikiniben napozó, túlsúlyos, francia tourigrino hölgy. Több se kell neki, felpattan, „Jean-Paul, Jean-Paul”, sikítozza, nem mintha a mellette heverésző férje bármit tehetne a döglött egér rettenetes látványa ellen. A macska addigra már el is tűnik vele, ellenben az egész udvar leplezetlenül vigyorog a hölgyön. Hol jöttek ezek eddig? Tele az út egerekkel napközben is, néha úgy kell arrébb ugranunk, ha nem akarunk rájuk taposni!


Az egerekre nem csak a macskák vadásztak, de a madarak is. Rendszeresen láttunk a levegőben egy helyben verdeső ölyveket, amik aztán villámgyorsan lecsaptak a tarlón motoszkáló zsákmányra

Nyugovóra térés előtt találkozunk a Brierley könyv tulajdonosával, egy magyar lánnyal. Kiderül, hogy ő is leadta a nehéz zsákját, mert fájt a térde.
A szél fújta össze ezt a sokféle embert ide, a kietlenség szívében üzemelő mesterséges oázisba. A teraszon elhallgattak a papagájok, az albergue ablakai egyenesen a Mezetára néznek. Mennyivel kellemesebb, elmélyülésre alkalmas volna ez a vidék, ez a hely, ha nem lennének itt ennyien.


Látom Albertet, valami iszonyúan nyomhatja a lelkét. Mindig, amikor jön az esti semmittevés, amikorra elfogy az egy doboz söre és az ereje, megszáradtak a ruhák, összepakolt holnapra, és nincs más hátra, le kell feküdni az ágyra, a gondolatokkal tele hálózsákba, az az igazán nehéz. Jóval nehezebb, mint reggel a vízhólyagos lábra bakancsot húzni, jóval nehezebb, mint a zsák, amit a vállára vesz. Rossz érzés, hogy nem tudok neki segíteni. Alig beszél angolul, így azt sem tudom tőle megkérdezni, mi a baj. Talán így a legjobb. Neki kell megoldania, ahogy annak idején, az első Caminón nekem is.

Mától számítva 400 km van hátra Santiagóig.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése