2014. szeptember 7., vasárnap

22. nap – Sahagún – El Burgo Ranero (18 km) Megúszott esőnap

Két út vezet Sahagúnból Mansillába, a hosszabb és a településekkel szabdalt, valamint a rövidebb, ámde kietlen útszakasz.  Calzadilla del Cotónál az előbbit választjuk, és utunk során Bercianos de Real Caminót érintve El Burgo Raneróba igyekszünk.





Ma nem kúszott fel a hőmérő higanyszála, ez az első, hűvösebb napunk, az égen „hidegfrontos” felhők úsznak. Az előőrsöt még szétkergeti a Nap, mint a Sivatagi Show fináléjában, ám El Burgo Raneróhoz közeledve vészjósló vihartömeg tűnik fel a távolban.



Az úton nyoma sincs az előző napok elviselhetetlen hordájának, a bárokban sem torlódik fel a tömeg, szinte üresek a pultok és az asztalok.


Rövid pihenőt tartunk Bercianosban egy téren, megesszük a tegnap gyártott szendvicseket. Eközben egy bácsi nagyon beszélni akar hozzánk, de nem zavarja, hogy nem értjük, csak a lényeget, szerinte El Burgo 6, szerintünk még 8 km.

Mókás kerítés Bercianosban



Gabi erős lábszárfájással, én hátfájással érkezem az úticélunkba, leírom a nevét megint, El Burgo Raneróba. Az állami szállás egy régi, emeletes vályogházban kapott helyet, még nem nyitott ki, a szemközti bárban várakozunk, a zsákunkat a már ott lévők után támasztottuk a falhoz. Reménykedünk, hogy a zarándokok ismerik ezt a sorban állós szokást.

A bár teraszán ázsiai lányok vihogva fotózzák a lábamon kialakult fehér porréteget és az abba rajzolt jeleket.


Egy nap a Mezetán, avagy 20 km pora...
Laura is befut, de még annyira korán van, délre jár az idő, úgy dönt, nem marad, megy tovább Mansillába. Sokan hasonlóan tesznek, mi nem. Inkább pihenünk, most sok bennünk a fájdalom, ki kell böjtölni, mint Vianában. Az utolsó öt kilométer beszarósan szenvedős volt, minden lépésnél üvölteni szerettem volna. Valami meghúzódhatott a lábszáramban, és egyre jobban fájt. Kizártnak tartottam, hogy egy egész napot végig tudjak menni így. Lelövöm a poént: másnapra nyoma sem maradt. Mármint nem a lábamnak, a fájdalomnak. Az a különbség, hogy ebben a faluban a két báron kívül igazából semmi sincs. Az ázsiai lányok kérdik Laurát, van-e esőkabátja, ő reméli, nem lesz rá szükség.
Mi valami spanyol apátsági sört iszunk, aztán végre nyit az albergue. Jól sejtettük, hogy akad majd zarándok, aki most szembesül először az etikettel: a zsák áll sorba helyetted, ha nem tetted le, nem álltál be. A mogorva tekintetű német lány hiába ült már igen korán a szomszéd bár asztalánál, most mehet a sor végére, ami igencsak felgyűlt.



Mire az elsők között lefürdök, kimosok, odakint rettenetes vihar támad, szél és felhőszakadás veri az ablakot, az albergue falait. Milyen sokan nekivágtak a következő településig tartó, végtelen hosszú 13 km-nek! Rossz belegondolni, hogy a szandálomban menetelnék, mert a cipőmbe alig tudok belelépni a dagadt ínszalaggal. Amikor végre eláll az eső, mégis felhúzom, és besétálunk a faluba. Egy hete nem volt a lábamon, egész jó, de egy teljes napot nem mernék megtenni benne. A falu boltja vasárnap is nyitva, mi is betódulunk, sokan viszont a bárban esznek meleget. A boltban „Peregrino” bort veszünk, meg szendvicsnek valót, holnapra.


A zarándokszállás épülete El Burgo Raneróban, miután elvonult az iszonyú vihar



A szállás hospitalerái igen jó fejek, az egyikük jól beszél angolul, a másik kevésbé, de törekszik. Megértjük egymást. Aki jól beszél, Venezuelából költözött Spanyolországba. A Caminón sosem járt, de önkéntesnek jelentkezett. Azt mondja, a magyar zarándokokkal nehéz szót érteni, mert sajnos nincs idegen nyelvtudásuk.

A másik ügyeletes hospitalerától megtudjuk, hogy a falu végéről fenséges a lemenő Nap látványa, este menjünk ki.



Az asztalnál összebarátkozunk egy amerikai bicigrino párral, akik nagy európai utazást tesznek, ennek része egy kis tekerés a Caminón. Hat nap múlva érnek Santiagóba, nekünk az még három hét… Tőlük megtudjuk az idióta kerékpáros viselkedés okát, miszerint miért háborgatják a szűk gyalogúton a zarándokokat akkor is, ha egyébként azzal párhuzamosan forgalom nélküli műút is halad. Mert hogy ők is ugyanazt az utat akarják járni, mint a gyalogosok… meg hogy előfordul, hogy a Camino és a kerékpáros Camino elválik egymástól, és ők nem akarnak műúton tekerni, mert az milyen már. De mi ugráljunk félre előlük.
Szavaikból kitűnik, hogy a bicigrinóknak is vannak kasztjai, az amerikaiak hüledeznek a helyiek lustaságán, hogy sziesztaidőben megállnak és nem tekernek tovább, míg ők estig hajtják a pedált, vagy hogy köztük is akadnak, akik postával vitetik a csomagot, nem a kerékpáron. A tourigrinók tourigrinói.



Később együtt megyünk ki a falu határába, és megéri: a lemenő Nap a távoli, feloszló viharfelhőkkel felejthetetlen élmény.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése