2014. szeptember 8., hétfő

23. nap – El Burgo Ranero – Puente de Villarente (26 km) Csökkenő távolság

Akkora köd telepedett a Mezetára, hogy késleltette a napfelkeltét, és mikor megvirradt, alig láttunk tovább néhány méternél. Elköszöntünk az amerikai bringásoktól a szálláson; az úton később még egy alkalommal integettünk nekik.



Egy bárban reggelizünk, és csak nagy sokára hagyjuk el El Burgo Ranerót. Egy idősebb, dekoratív holland pár indul előttünk: nagy zsákkal, bakanccsal, profi egyen túrafelszereléssel. Magasak, inasak, gyorsak. Az Északin már megtanultam, hogy nem szégyen lemaradni a kétszer annyi idősektől. A köd egész délelőtt makacsul ül a tájon, de legalább nem hűl le a levegő túlságosan, és az eső sem esik. A biztonság kedvéért cipőt húzok, az ínszalagomra nehezedő nyomást egy ragtapasz és egy gézdarab enyhíti. Le is gyalogolok így 13 km-t, az első pihenőig, Reliegosig. Az ottani albergue bárjában gigahosszúkávét adnak presszó címén, de úgy megiszom, mintha tea lenne. A hatása felér egy újjászületéssel.


Utolérünk néhány reggeli sötétben botorkálót, köztük az indiai családot is. Ezen a szakaszon nem látunk más tourigrinót, aki akart, Sahagúnból már Leónba utazhatott busszal. Nem csoda, látnivaló semmi, aki a Mezetát meg akarta nézni, az megehette a Carrión de los Condes – Calzadilla szakaszon. Itt a nyílegyenes utat fiatal platánfák szegélyezik, ha felnőnek, kellemes árnyékot borítanak majd az útra, amely mellett most is rendszeresen járőröznek a rendőrök.

Ez a rettenetes köd egy idő után nagyon uncsi volt

Úgy látszik, ezen a szakaszon szoktak elájulni az emberek. Ez most nem fenyeget, nyoma sincs annak, hogy még ma egyáltalán kisüt a Nap. Reggel még nem tudtuk, meddig menjünk ma, minden Gabi lábától, meg az én lábamtól és a derekamtól függött. Mansilla de las Mulas előtt azonban már eldöntjük, hogy haladunk tovább Villarentébe.



Mansilla határában leelőzzük az indiaiakat, a család két idősebb hölgytagja – most a hátukon a nagy zsák, nem úgy, mint korábban – veszélyesen szélesíti a járdát, botjuk, lábuk néha össze-összeakad, meg is kérdezzük tőlük, minden rendben van-e, ők meg bizonygatják, hogy persze. Szerencsére nem sokkal később az elöl haladó családtagok bevárják őket.

Mire Mansillába érünk, kisüt a Nap. Egy parkban pihenünk, zarándokszobrokkal fotózkodom, majdnem ott felejtem a kalpagom.


Nézzük az el-elhaladókat, találgatunk, hányan leszünk a szálláson, amely még éppen hogy nem Leónban van. Úgy számítjuk, a legtöbben a nagyvárosig igyekeznek, és nem torpannak meg előtte, egy lényegében külvárosi részen. Villarente ugyanis León szívétől 9, a guide-unk szerint 12 km-re található, egy ipari zónának nevezhető részen.



Villaturiel - spanyol tündenév?
Amikor megérkezünk, a hely kellemes meglepetést nyújt: az itteni alberguék úszómedencével, tágas kertekkel, olcsó szálláslehetőséggel próbálják megfogni az áthaladó zarándokokat, részben sikerrel. Mi a San Pelayót választjuk, a közelben remek cukrászda-kávézó üzemel, oda is betérünk, cannolihoz hasonló süteményt és sajttortát eszünk.




Egy boltban fabadakonzerv vacsorát veszünk, a szálláson fogyasztjuk el némi sörrel. (A fabada itt tájidegen kaja, Asztúriában ettünk az Északi úton, Gabi imádta. Ez tulajdonképpen a spanyol húsos bableves.) Később látom, hogy a szálláson lakó macskák mindent összejárkálnak, beleértve a konyhapultot is. Az udvar végében egy elkerített részen öt-hat kismacska szalad felénk, de visszapattannak a szökésüket akadályozó deszkáról. Nagyon viccesek. Valamelyik szülőjük a zarándokok körül őgyeleg, kaját remél, még az asztalra is felugrik.


Fekvés előtt még kimegyünk naplementét fotózni, egy távoli, gigantikus felhő rózsaszínben pompázik, aztán feljön az óriási telihold, és beragyogja a környéket. Nyugovóra térünk, de nem tudok aludni, sokáig forgolódom. Dühít, mert tudom, hogy így másnap jóval kevesebb energiából kell majd gazdálkodnom. Hol begubózom a hálózsákomba, hol kitakarózom. Viszketek, izzadok, ahol hozzám ér. Vajon mindegyiket ilyen béna anyagból varrják?




A szállás nem telt meg, kényelmesen elférünk egy nagyobb szobában, ami tele van ágyakkal. Itt szállt meg a reggeli dekoratív holland pár is. Más, ismerős arcot nem látunk, olyan érzésünk támad, mintha fogyatkoznának a zarándokok az úton. Miközben csak szállásból van egyre több…

A szállás udvara
És a mai nap végére egy érdekesség: a napló eredeti írásakor nem számoltam ki, de most már tudom: még ugyanennyi napunk volt hátra Spanyolországban, mint amennyit eddig az úton töltöttünk.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése