Akkora köd telepedett a Mezetára,
hogy késleltette a napfelkeltét, és mikor megvirradt, alig láttunk tovább
néhány méternél. Elköszöntünk az amerikai bringásoktól a szálláson; az úton később
még egy alkalommal integettünk nekik.
Egy bárban reggelizünk, és csak
nagy sokára hagyjuk el El Burgo Ranerót. Egy idősebb, dekoratív holland pár
indul előttünk: nagy zsákkal, bakanccsal, profi egyen túrafelszereléssel.
Magasak, inasak, gyorsak. Az Északin már megtanultam, hogy nem szégyen
lemaradni a kétszer annyi idősektől. A köd egész délelőtt makacsul ül a tájon,
de legalább nem hűl le a levegő túlságosan, és az eső sem esik. A biztonság
kedvéért cipőt húzok, az ínszalagomra nehezedő nyomást egy ragtapasz és egy
gézdarab enyhíti. Le is gyalogolok így 13 km-t, az első pihenőig, Reliegosig.
Az ottani albergue bárjában gigahosszúkávét adnak presszó címén, de úgy megiszom,
mintha tea lenne. A hatása felér egy újjászületéssel.
Utolérünk néhány reggeli sötétben
botorkálót, köztük az indiai családot is. Ezen a szakaszon nem látunk más
tourigrinót, aki akart, Sahagúnból már Leónba utazhatott busszal. Nem csoda,
látnivaló semmi, aki a Mezetát meg akarta nézni, az megehette a Carrión de los
Condes – Calzadilla szakaszon. Itt a nyílegyenes utat fiatal platánfák
szegélyezik, ha felnőnek, kellemes árnyékot borítanak majd az útra, amely
mellett most is rendszeresen járőröznek a rendőrök.
 |
| Ez a rettenetes köd egy idő után nagyon uncsi volt |
Úgy látszik, ezen a
szakaszon szoktak elájulni az emberek. Ez most nem fenyeget, nyoma sincs annak,
hogy még ma egyáltalán kisüt a Nap. Reggel még nem tudtuk, meddig
menjünk ma, minden Gabi lábától, meg az én lábamtól és a derekamtól függött.
Mansilla de las Mulas előtt azonban már eldöntjük, hogy haladunk tovább
Villarentébe.
Mansilla határában leelőzzük az
indiaiakat, a család két idősebb hölgytagja – most a hátukon a nagy zsák, nem
úgy, mint korábban – veszélyesen szélesíti a járdát, botjuk, lábuk néha
össze-összeakad, meg is kérdezzük tőlük, minden rendben van-e, ők meg bizonygatják,
hogy persze. Szerencsére nem sokkal később az elöl haladó családtagok bevárják
őket.
Mire Mansillába érünk, kisüt a Nap.
Egy parkban pihenünk, zarándokszobrokkal fotózkodom, majdnem ott felejtem a
kalpagom.
Nézzük az el-elhaladókat, találgatunk, hányan leszünk a szálláson,
amely még éppen hogy nem Leónban van. Úgy számítjuk, a legtöbben a nagyvárosig
igyekeznek, és nem torpannak meg előtte, egy lényegében külvárosi részen.
Villarente ugyanis León szívétől 9,
a guide-unk szerint 12 km-re található, egy ipari
zónának nevezhető részen.
 |
| Villaturiel - spanyol tündenév? |
Amikor megérkezünk, a hely
kellemes meglepetést nyújt: az itteni alberguék úszómedencével, tágas
kertekkel, olcsó szálláslehetőséggel próbálják megfogni az áthaladó
zarándokokat, részben sikerrel. Mi a San Pelayót választjuk, a közelben remek
cukrászda-kávézó üzemel, oda is betérünk, cannolihoz hasonló süteményt és
sajttortát eszünk.
Egy boltban fabadakonzerv
vacsorát veszünk, a szálláson fogyasztjuk el némi sörrel. (A fabada itt
tájidegen kaja, Asztúriában ettünk az Északi úton, Gabi imádta. Ez
tulajdonképpen a spanyol húsos bableves.) Később látom, hogy a szálláson lakó macskák
mindent összejárkálnak, beleértve a konyhapultot is. Az udvar végében egy
elkerített részen öt-hat kismacska szalad felénk, de visszapattannak a
szökésüket akadályozó deszkáról. Nagyon viccesek. Valamelyik szülőjük a
zarándokok körül őgyeleg, kaját remél, még az asztalra is felugrik.
Fekvés előtt még kimegyünk
naplementét fotózni, egy távoli, gigantikus felhő rózsaszínben pompázik, aztán
feljön az óriási telihold, és beragyogja a környéket. Nyugovóra térünk, de nem
tudok aludni, sokáig forgolódom. Dühít, mert tudom, hogy így másnap jóval
kevesebb energiából kell majd gazdálkodnom. Hol begubózom a hálózsákomba, hol
kitakarózom. Viszketek, izzadok, ahol hozzám ér. Vajon mindegyiket ilyen béna
anyagból varrják?
A szállás nem telt meg,
kényelmesen elférünk egy nagyobb szobában, ami tele van ágyakkal. Itt szállt
meg a reggeli dekoratív holland pár is. Más, ismerős arcot nem látunk, olyan
érzésünk támad, mintha fogyatkoznának a zarándokok az úton. Miközben csak szállásból van egyre több…
 |
| A szállás udvara |
És a mai nap végére egy
érdekesség: a napló eredeti írásakor nem számoltam ki, de most már tudom: még
ugyanennyi napunk volt hátra Spanyolországban, mint amennyit eddig az úton
töltöttünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése