2014. szeptember 10., szerda

25. nap – Virgen del Camino – Hospital de Orbigo (27,5 km – a hosszabb úton) Egy tartalmas nap

A reggel szokatlanul indult: az alberguében nagyon sokan keltek nagyjából akkor, amikor mi is terveztük. Ezért aztán nagy forgalom alakult ki a mosdóban, amihez nem voltam eddig hozzászokva, mivel eddig kb. mindig utolsókként léptünk le. A WC ajtók egytől egyig csukva, kopogtatok az egyiken, amit egy idősebb, francia nő zokon vesz. Amikor kijön, angolul elmagyarázom neki, hogy mit jelent a kopogtatás az én országomban. (Amúgy az a megfigyelésem, hogy a spanyolok, franciák kopogás nélkül úgy rád törik még a bezárt ajtót is, mint a barmok, aztán meglepődnek, ha valaki van bent. Arra sincs időd, hogy kiabálj, occupado! Azt is megfigyeltem, hogy a kopogást udvariatlanságnak, sürgetésnek vélik. Ki érti ezt? Hiszen lehet kopogni így is, meg úgy is.)


A szállás elhagyásakor összefutunk a Dekoratív Holland Párral: műanyag Lennon-szemüveg, a férfi bajsza gondosan ápolt, mint a haja, középen kínosan elválasztva, a hölgy sminkelve. Imádni valóak! Csalódottan kérdezik, miért nem a hosszabb utat választjuk Virgenből? Sokkal szebb, zavartalanabb, mint az út mentén haladó. Valahogy nem tudom nekik elmagyarázni a lábam állapotát. Együtt találunk egy bárt a főúton, de ők onnan hamarabb nyakukba vették a várost; reggeli után mi is nekivágunk az útnak. Persze addig tévelygünk a félhomályban, hogy végül a hosszabb úton találjuk magunkat. A hollandok valahol messze, előttünk járhatnak már.



Igazi Mezeta hangulat vesz körül minket, felüdülés az ipartelepek után. Csak néhány falu akad útközben. A táj érintetlen, földművelésnek jó darabig semmi nyoma, köves síkság váltakozik sárga fűvel benőtt, ligetes mezővel, amit a Camino vörös porral lepett útja hasít ketté.





Csönd ül a kórók, tölgyek ágán, az utat jelző, régi obeliszkeken. Próbálok olyat fotózni, amire a zarándokok köveket halmoztak fel, de mindegyiken fehér madárszar csorog le. Először nem értem, miért, aztán rájövök: kényelmes, nézelődésre alkalmas magaslat az énekesmadaraknak. És ha már éppen ott vannak, akkor…



Már magasan jár a Nap, amikor feltűnnek az első zarándokok, és azt vesszük észre, hogy bizony itt már megint egyre nő a tömeg. Pihenőt két helyen tartunk, 9 és 13 km után (Chosan de Abajo, Villar de Mazarife).



Gigantikus termetű, lomha kutya jön kunyerálni az első pihenőnél, ahol még SPAR is akad, megörülünk az ismerős cégérnek, mint Carriónban a németek. Kólával töltekezünk, müzli szeletet eszünk. A második pihenőnél, amikor előkerülnek a bocadillók a zsákunkból, döbbenünk rá, hogy valaki másét hoztuk el, ezek ugyanis sajtosak. Szegény vega zarándoktárs, a kiürült hűtőben csak a mi sonkás szendvicseinket vehette magához, ha akarta. Hogy szidhatta a fejünk látatlanban! Sajnos nem tudjuk, kié lehetett. Azért megesszük, legalább ezek ne vesszenek kárba, és ettől kezdve lapítunk, ki ne derüljön.


Folytatjuk utunkat a mai etap végcéljához, Hospital de Orbigóba, ahol eredetileg egyáltalán nem terveztünk megszállni, pedig mondtam Gabinak, hogy remek szállást tartanak fenn – magyar önkéntesekkel – a máltaiak. Most mégis úgy alakult, hogy megcéloztuk Orbigót. (Eredetileg leóni etapot terveztünk, és onnan Orbigo túl messze lett volna, viszont León átugrásával elérhető távolságba került még a fájós lábamnak is). Az idő eléggé kimelegedett, le-lemaradozok Gabitól. Erről az óriási darázspókok is tehetnek, amelyekről igyekszem valami jó és igazán rettenetes képet lőni.


Hálójukat a kukoricás mentén húzódó öntözőrendszer csatornája fölött szövik (a víz úgy bűzlik, mintha beledöglött volna valami), a hálók akár egy méteresre is nyúlnak. A hosszú, egyenes utak a tűző napon lassan felőrölnek, kiborulok, amikor egy útjelző alapján kiszámolva csak 4 km-t tettünk meg egy kínzó szakaszon: jóval hosszabbnak tűnt ennél.



Befutunk Villavantéba, ahol Mazariféhez hasonlóan albergue várja a Leónból érkezőket. A hely nem túl jó hangulatú; az árnyékban zarándokok pihennek a téren. Betérünk egy bárba, kólázunk, pihentetem a bokám, aztán még egy nagy levegő, és irány Orbigo.


Ne nézzé', kérdezzé'


Az autópályát keresztezve a műutat követjük, némileg rövidebb, mint a műúttól elterelt Camino hivatalos vonala. Befutunk a gyönyörű városkába, és a hídon átérve nehéz választás elé állunk: a máltaiak szállását szép vörös zászlók hirdetik, tudom, hogy odabent festett falakkal díszített, árnyas átrium vár minket, magyar szóval. Átellenben, kicsit föntebb egy Red Albergue nyílik.

A San Miguel bejárata

A máltaiak alberguéjének bejárata
Elsétálunk odáig, a San Miguel hívogató kapujánál azonban úgy döntök, menjünk inkább a máltaiba, Gabi rám mered, biztos? Ekkor megszólít minket egy, a kapuból éppen kilépő brazil bringás (ránézésre japán!), hogy a San Miguel a legjobb hely, és bárcsak maradnának ők is, de még sok van hátra a napból, tekerni kell tovább. A következő pillanatban bent találjuk magunkat a recepción.

Tényleg szuper szállás!
A szállás otthonos, jól szervezett, kényelmes, érkezéskor borral kínálnak (én nem ittam, ki voltam tikkadva). De nem ezért volt a Camino egyik legjobb döntése. A zarándokok kiélhetik művészi vágyaikat egy festőállvány, ecsetek, festékek révén. A falat teljesen beborítják a már elkészült festmények.



Egy óra alatt elkészül az enyém is, egy kanadai srác felkiált, „shit!, azt hittem, csak mázolsz!” A lelkendező szállásadó hölgy pedig lefotóz a festménnyel, mielőtt Gabival kimegyünk a városba. Átadom a helyet egy másik alkotónak…


Orbigo szép, kicsi, de csöndes hely, aznap, amikor ott jártunk, egyik albergue sem telítődött. Átnézünk a máltaiak parókia szállására, ahol valóban magyar hospitalerókkal találkozunk, az egyik férfit felismerem (ő nem emlékezett ránk), egy villanásra a Torres del Rióból indulás reggelén találkoztunk vele. Ő jósolt esőt, ami aztán nem jött. Körbevezet a bájos szállás udvarán, a jellegzetes, festett falak alatt. Elmeséli, hogy Pamplonából gyalogolt idáig – nem ez az első Caminója –, Orbigóban leszolgálja a vállalását, aztán megy tovább Santiagóba. Azt hiszem, ha itt szálltunk volna meg, akkor is nyugodt volna az álmunk.

A máltai szállás belülről

Kompozíció macskával és kékkel
Körbesétáljuk Orbigót: legjellegzetesebb pontja az a híd, amely alatt a folyómeder nagyrészt már kiszáradt, a füves területen lovagi tornákat rendeznek.



Két helyen is sörözgetünk, az egyiknél óriási madárház áll az udvaron, benne hatalmas papagájokkal. Fantasztikus tornamutatványokkal fürdenek, hogy minden porcikájukat érje a néhány másodpercenként odaérő locsoló vízsugara. A sörözőben 1982-es Compostela lóg a falon, keretezve (most már bánom, hogy nem örökítettem meg).





Az este végére beülünk egy étterembe, ahol a rendeléskor a szívébe zár minket az addig mogorva (jajnemármegintzarándokokakikzarándokmenütfognakkérnivörösborral) pincér, mivel mi eltérünk a megszokottól, és fehérbort, paellát, sajttortát rendelünk. Pecsétet is kapunk az útlevélbe, az enyémbe rajzol egy virágot mellé. Bájos.

A szomszéd asztalnál ül a Dekoratív Holland Házaspár, kiderül, hogy ők nem mennek végig Santiagóig, csak Ponferradáig, mivel előző évben ebből a városból gyalogoltak Santiagóba, most pedig az útnak St. Jeantól idáig vezető szakaszát tették meg. A tervük az, hogy Ponferradából vonattal mennek Santiagóba, bár nagyon sajnálják, hogy nincs módjuk az utat gyalog megtenni. Kérdezik, honnan jöttünk, melyik városból: nem is számítottunk rá, erre mondják, hogy már jártak Pécsen.




Csodálatos, tartalmas, hosszú és fárasztó napunk után visszasétálunk a szállásra, de mielőtt nyugovóra térnénk, a szállásadók megint elkapnak egy fotóra a festmény miatt. Facebook, Facebook, hajtogatja a hölgy, és később meg is találom magam a San Miguel honlapján.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése