2014. szeptember 11., csütörtök

26. nap – Hospital de Orbigo – (Astorgán át) Santa Catalina de Somoza (Szamóca), (27 km) Versengés

Hajnal négykor arra ébredtem, hogy óriási felhőszakadás veri az ablakokat, a fényáteresztő tetőt a mosdók és a lépcső felett. Reméltem, hogy abbamarad, mire indulunk, mivel nem szívesen húztam volna cipőt a feldagadt ínszalagomra. Szerencsére az eső elállt, de a cipőt nem nélkülözhettem néhány óra múltán, amikor elindultunk: felázott ösvényeken, a hosszabb utat választva haladtunk. (Orbigo után kettéválik az út, amelyet az aszfalton jelölnek). Köd ült a szántók felett, a hideg miatt sokáig nem bújtam ki a pulóveremből.





Villares de Orbigo után, Santibañez de Valdeiglesiában ittunk egy teát. Egyre több a zarándok az úton, de nyoma sincs a mezetai tömegnek. A Dekoratív Holland Házaspárral csak reggel találkoztunk, a hölgy éppen sminkelt (szempillaspirál nélkül nem élet az élet!), az úr pedig a bajszát fésülte, pödörte gondosan.



A szántókat köves kapaszkodók váltják fel, ligetek, bozótosok tarkítják a legelőket, és egy furcsa zarándokemlékmű mellett is elhaladunk. Astorgához közeledve mi is találkozunk Daviddel, az elkötelezett biokertésszel, aki főtt tojást, gyümölcsöket, olivaolajos-paradicsomos toastkenyeret, gyümölcslét, limonádét kínál. Szinte minden caminós élménybeszámoló megemlíti az ausztrál(?) férfit és egyszemélyes kirakodóvásárát. A bódé mellett romos épület és fák adnak árnyékot az elhaladóknak. David egy dobozban gyűjti az adományt, mi pedig a credentialba a pecsétet: a nagy szívet ne hagyja ki, aki arra jár. Amikor egy zarándok továbbhalad, David meghúzza a kolompot. Ahány zarándok, annyi vendég: akad, aki nem mer venni a földi jóságból, meg sem áll, nem érti a kolompolást, akad, aki fél órát is ücsörög, majszol az árnyékban, akad, aki öleléssel búcsúzik a mezítlábas, lófarkas házigazdától. David boltja nagyszerű pihenőhely a hosszabb, csöndesebb úton San Justo de la Vega és Astorga felé.







A falu felett, egy kereszt aljában összeér a két útszakasz. Astorga felé közeledve, az emelkedő tetején, ahonnan már rálátunk a városra, egy fickó gitározik, beleszövi a rögtönzött dalba, „peregrina”, „Ungría”. Időnként megpörgeti a hangszert, nevetünk, aprót dobunk a kalapba, és ő mondja, milyen messze van még a falu és aztán Astorga. A település előtt találunk majd egy kutat, mondja, ahol töltekezhetünk. Így is teszünk.




Berobogunk Astorgába, azonban a kerítéssel lezárt vasút felett egy igen bonyolult rendszerű gyaloghídszörnyeteg vezet át, megszámoltam, 450 lépésbe került átjutni rajta. Még ezután is akadt felesleges terelés, a lábam fáj, gyengének érzem magam.

Gyaloghídszörnyeteg


Felkapaszkodunk az óvárosba, követve a jeleket. A kilátás a parkból csalódást kelt, nem is fotózok. A városban iszunk egy kávét, szandálra váltok, mert kimelegedett az idő, és már nagyon fáj az ínszalagom. A kávé mellé kapott cukros tasakokon a burgosi, leóni katedrális fotói, zsebre vágom őket. Követelem vissza a békebeli kockacukrokat!!!




17 km-t tettünk meg, erőnk fogytán, és mára még további 10 km-t terveztünk, így kihagyjuk a katedrálist és a Gaudi-házat is. Az első úton megtanultam lemondani: nem férhet bele minden, lesz helyette más. A katedrális előtt ücsörögnek a francia zarándokhölgyek, köztük az, akinek elmagyaráztam a WC-ajtón kopogás magyar etikettjét. Mosolyogva köszönnek nekünk.

Kokárda


Astorgát elhagyva nem túl szívderítő, elhanyagolt, ipartelepekkel tűzdelt szakasz következik, 4 km után érjük el Murias de Rechivaldót. Egy hídon felirat: „Everybody start singing now!”, azaz mindenki kezdjen énekelni most. Úgy látszik, nem csak mi találtuk szenvedősnek ezt a szakaszt. Rechivaldóban megpihenünk: a falu utolsó házában bár és albergue üzemel, a hely barátságos és üres, akár meg is szállhatnánk itt, de nem maradunk. Kólát iszunk, masszírozom a lábam, aztán jöhet az utolsó szakasz, amelynek látványa elől szó szerint bemenekültünk az árnyékos udvarba. Kólával az ereinkben már bátrabban szembesülünk vele ismét.


A táj most már szebb, emelkedik az út, de nem durván, a köves út mellett ligetek, sziklák, mezők váltakoznak, a távolban egyre nagyobb hegyek tűnnek fel: vége a Mezetának, ez most már biztos. A kóla adta energiával hamar ledaráljuk az utolsó km-eket, és Szamócába érünk. A falu határában nem túl bizalomgerjesztő férfi jön szembe, névjegyet osztogat, rajta egy szállás adataival. Végül mégsem a San Blast választjuk, hanem azt, amelyik a faluban hamarabb található.



Ilyen sem volt még, hogy ennyire versengjenek a zarándokokért! Elhisszük, hogy végre tényleg vége a hordák rohamának, és a szeptemberi iskolakezdés miatt a tömeg nagyja hazament. Most már csak német és holland nyugdíjasok, és persze mi vagyunk úton.


A szállás – az El Caminante – egyszerűen csodálatos. Kényelmes, bájos, hívogató, többféle árkategóriájú szobát lehet kérni, itt szálltak meg a hollandok is, később a bár teraszán találkozunk velük. Ők szobát kértek. A szállás egyúttal a tulaj családjának házát is rejti, a macskáik minden létező pozitúrában és helyen alszanak az udvarban, amíg a kislány fel nem zargatja őket, hogy babázzon velük. Az álmatag állatok lassan térnek magukhoz, teregetés közben odajönnek, azt hiszik, játék a vizes ruha, meg a polárom lelógó csatja.




Körbesétáljuk a falut, közös fotót készítünk a határban egy szivárványos obeliszknél, megörökítem a hegyeket, amelyek a következő napokban ránk várnak. A bár teraszán a hollandokkal közösen tanakodunk, ők sem tudják, hogyan tervezzék az utat, az időjárás itt már bármikor kedvezőtlenre fordulhat, az emelkedők és ereszkedők nagyon visszafoghatják a tempót, kalkulálni kell a lábam állapotával (valamilyen problémával a holland pár hölgy tagja szintén küzd), a lehetséges zarándok tömeggel és a távolsággal. Cruz de Ferro, El Acebo, Ponferrada – két nap alatt?



Mindenki az esti vacsorára vár, supermercado nincs. A tulaj mutatja a falra akasztott képeket, embermagas hó esik itt télen, 997 m magasan vagyunk, januárban a mínusz 15-20 fok sem ritka.
Vacsora után naplemente nézőbe megyünk a falu végére, a távolban feltűnik egy bringás. Mosolyogva köszönünk, ő azonban mogorván lelassít: a San Blas albergue tulaja, számonkéri rajtunk, miért az El Caminantét választottuk, aztán továbbhajt. Ez van. Néha nem a zarándokok versengenek a szállásért, hanem fordítva.



Az egyik legjobb nap volt. Szinte egész nap egyedül mentünk, alig találkoztunk valakivel, és véget ért a Mezeta. Nagyon megkedveltem, de a hegyek azért mégiscsak hegyek. Tourigrinók sehol, csak idősebb zarándokok, este mindenki a szállás előtt, az utcán üldögél, halk beszélgetés, összemosolygások, semmi zajongás. 26 napot kellett várni rá. A hajnalban a sérót belövő és bajuszt pödörítő holland úr látványa pedig beleégett az agyamba.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése