Hajnal négykor arra ébredtem,
hogy óriási felhőszakadás veri az ablakokat, a fényáteresztő tetőt a mosdók és
a lépcső felett. Reméltem, hogy abbamarad, mire indulunk, mivel nem szívesen
húztam volna cipőt a feldagadt ínszalagomra. Szerencsére az eső elállt, de a
cipőt nem nélkülözhettem néhány óra múltán, amikor elindultunk: felázott
ösvényeken, a hosszabb utat választva haladtunk. (Orbigo után kettéválik az út,
amelyet az aszfalton jelölnek). Köd ült a szántók felett, a hideg miatt sokáig
nem bújtam ki a pulóveremből.
Villares de Orbigo után,
Santibañez de Valdeiglesiában ittunk egy teát. Egyre több a zarándok az úton,
de nyoma sincs a mezetai tömegnek. A Dekoratív Holland Házaspárral csak reggel
találkoztunk, a hölgy éppen sminkelt (szempillaspirál nélkül nem élet az
élet!), az úr pedig a bajszát fésülte, pödörte gondosan.
A szántókat köves kapaszkodók
váltják fel, ligetek, bozótosok tarkítják a legelőket, és egy furcsa
zarándokemlékmű mellett is elhaladunk. Astorgához közeledve mi is találkozunk
Daviddel, az elkötelezett biokertésszel, aki főtt tojást, gyümölcsöket,
olivaolajos-paradicsomos toastkenyeret, gyümölcslét, limonádét kínál. Szinte
minden caminós élménybeszámoló megemlíti az ausztrál(?) férfit és egyszemélyes
kirakodóvásárát. A bódé mellett romos épület és fák adnak árnyékot az
elhaladóknak. David egy dobozban gyűjti az adományt, mi pedig a credentialba a
pecsétet: a nagy szívet ne hagyja ki, aki arra jár. Amikor egy zarándok
továbbhalad, David meghúzza a kolompot. Ahány zarándok, annyi vendég: akad, aki
nem mer venni a földi jóságból, meg sem áll, nem érti a kolompolást, akad, aki
fél órát is ücsörög, majszol az árnyékban, akad, aki öleléssel búcsúzik a
mezítlábas, lófarkas házigazdától. David boltja nagyszerű pihenőhely a
hosszabb, csöndesebb úton San Justo de la Vega és Astorga felé.
A falu felett, egy kereszt
aljában összeér a két útszakasz. Astorga felé közeledve, az emelkedő tetején, ahonnan
már rálátunk a városra, egy fickó gitározik, beleszövi a rögtönzött dalba,
„peregrina”, „Ungría”. Időnként megpörgeti a hangszert, nevetünk, aprót dobunk
a kalapba, és ő mondja, milyen messze van még a falu és aztán Astorga. A
település előtt találunk majd egy kutat, mondja, ahol töltekezhetünk. Így is
teszünk.
Berobogunk Astorgába, azonban a
kerítéssel lezárt vasút felett egy igen bonyolult rendszerű gyaloghídszörnyeteg
vezet át, megszámoltam, 450 lépésbe került átjutni rajta. Még ezután is akadt felesleges
terelés, a lábam fáj, gyengének érzem magam.
 |
| Gyaloghídszörnyeteg |
Felkapaszkodunk az óvárosba,
követve a jeleket. A kilátás a parkból csalódást kelt, nem is fotózok. A
városban iszunk egy kávét, szandálra váltok, mert kimelegedett az idő, és már
nagyon fáj az ínszalagom. A kávé mellé kapott cukros tasakokon a burgosi, leóni
katedrális fotói, zsebre vágom őket. Követelem
vissza a békebeli kockacukrokat!!!
17 km-t tettünk meg, erőnk
fogytán, és mára még további 10 km-t terveztünk, így kihagyjuk a katedrálist és
a Gaudi-házat is. Az első úton megtanultam lemondani: nem férhet bele minden,
lesz helyette más. A katedrális előtt ücsörögnek a francia zarándokhölgyek,
köztük az, akinek elmagyaráztam a WC-ajtón kopogás magyar etikettjét.
Mosolyogva köszönnek nekünk.
 |
| Kokárda |
Astorgát elhagyva nem túl
szívderítő, elhanyagolt, ipartelepekkel tűzdelt szakasz következik, 4 km után érjük el Murias de
Rechivaldót. Egy hídon felirat: „Everybody start singing now!”, azaz mindenki
kezdjen énekelni most. Úgy látszik, nem csak mi találtuk szenvedősnek ezt a
szakaszt. Rechivaldóban megpihenünk: a falu utolsó házában bár és albergue
üzemel, a hely barátságos és üres, akár meg is szállhatnánk itt, de nem
maradunk. Kólát iszunk, masszírozom a lábam, aztán jöhet az utolsó szakasz,
amelynek látványa elől szó szerint bemenekültünk az árnyékos udvarba. Kólával
az ereinkben már bátrabban szembesülünk vele ismét.
A táj most már szebb, emelkedik
az út, de nem durván, a köves út mellett ligetek, sziklák, mezők váltakoznak, a
távolban egyre nagyobb hegyek tűnnek fel: vége a Mezetának, ez most már biztos.
A kóla adta energiával hamar ledaráljuk az utolsó km-eket, és Szamócába érünk.
A falu határában nem túl bizalomgerjesztő férfi jön szembe, névjegyet osztogat,
rajta egy szállás adataival. Végül mégsem a San Blast választjuk, hanem azt,
amelyik a faluban hamarabb található.
Ilyen sem volt még, hogy ennyire
versengjenek a zarándokokért! Elhisszük, hogy végre tényleg vége a hordák
rohamának, és a szeptemberi iskolakezdés miatt a tömeg nagyja hazament. Most
már csak német és holland nyugdíjasok, és persze mi vagyunk úton.
A szállás – az El Caminante –
egyszerűen csodálatos. Kényelmes, bájos, hívogató, többféle árkategóriájú
szobát lehet kérni, itt szálltak meg a hollandok is, később a bár teraszán találkozunk
velük. Ők szobát kértek. A szállás egyúttal a tulaj családjának házát is rejti,
a macskáik minden létező pozitúrában és helyen alszanak az udvarban, amíg a
kislány fel nem zargatja őket, hogy babázzon velük. Az álmatag állatok lassan
térnek magukhoz, teregetés közben odajönnek, azt hiszik, játék a vizes ruha,
meg a polárom lelógó csatja.
Körbesétáljuk a falut, közös
fotót készítünk a határban egy szivárványos obeliszknél, megörökítem a
hegyeket, amelyek a következő napokban ránk várnak. A bár teraszán a
hollandokkal közösen tanakodunk, ők sem tudják, hogyan tervezzék az utat, az
időjárás itt már bármikor kedvezőtlenre fordulhat, az emelkedők és ereszkedők
nagyon visszafoghatják a tempót, kalkulálni kell a lábam állapotával
(valamilyen problémával a holland pár hölgy tagja szintén küzd), a lehetséges
zarándok tömeggel és a távolsággal. Cruz de Ferro, El Acebo, Ponferrada – két
nap alatt?
Mindenki az esti vacsorára vár,
supermercado nincs. A tulaj mutatja a falra akasztott képeket, embermagas hó
esik itt télen, 997 m
magasan vagyunk, januárban a mínusz 15-20 fok sem ritka.
Vacsora után naplemente nézőbe
megyünk a falu végére, a távolban feltűnik egy bringás. Mosolyogva köszönünk, ő
azonban mogorván lelassít: a San Blas albergue tulaja, számonkéri rajtunk,
miért az El Caminantét választottuk, aztán továbbhajt. Ez van. Néha nem a
zarándokok versengenek a szállásért, hanem fordítva.
Az egyik legjobb nap volt. Szinte egész nap egyedül mentünk, alig
találkoztunk valakivel, és véget ért a Mezeta. Nagyon megkedveltem, de a hegyek
azért mégiscsak hegyek. Tourigrinók sehol, csak idősebb zarándokok, este
mindenki a szállás előtt, az utcán üldögél, halk beszélgetés, összemosolygások,
semmi zajongás. 26 napot kellett várni rá. A hajnalban a sérót belövő és
bajuszt pödörítő holland úr látványa pedig beleégett az agyamba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése