2014. szeptember 13., szombat

28. nap – El Acebo – Ponferrada (16 km) Los Templarios

A hotelalberguében reggelizünk, aztán elindultunk a továbbra is igen meredek lejtőn. Később megállapítjuk, hogy milyen jól tettük, hogy kettéosztottuk ezt a rettenetes ereszkedést, azaz nem maradtunk Foncebadónba, a hegy túloldalán előző nap, hanem még rátettük azt a 10 km-t El Acebóig. A foncebadóni indulókra egyben várt ez a "lejtő" Ponferradáig. Kettébontva is kegyetlen, akinek pedig gyengébb a térde, jobb, ha El Acebóban alszik egyet, mielőtt másnap lebotorkál Ponferradába. Olyan, mintha szabadesésben haladnánk az egyébként festői Riego de Ambróson át Molinasecáig, a hegy lábáig.



Az első falu még aludt, amikor áthaladtunk rajta. Megfigyeltem az érdekes tornácokat, kiugró erkélyeket, némelyik házat már csak az imádság tartotta össze, igyekeztünk gyorsan áthaladni az utcára kihajló gerendák alatt.



Molinaseca nagyobb és nem különben festői, főként a folyóban tükröződő templom. Meleg időben strand üzemel a parton, az utcák szövevényében bárok, szállások hívogatják az érkezőket. Gazdagabbnak helynek tűnik, mint a hegyi falvak.




Valamiféle alternatív útvonalon érkezünk meg Ponferradába, de azért megtaláljuk a 200 fős, donativós állami szállást. A horda élmezőnyében toppanunk be, a szállást még takarítják, 14-kor nyit, azonban a mosdókat már lehet használni, elintézem a fürdést, mosást. Az udvari lábáztató medencéből időnként több méter magasra csap fel a víz.

Érkezés Ponferradába
  
Albergue de Peregrinos


Mire végzünk a tisztálkodással, felgyűlik a hatalmas tömeg, folyamatosan érkeznek a zarándokok. Az hospitaleráknak tetszik a rövid, vagány hajam, amikor összehasonlítják az útlevélfotón látható, hosszú lobonccal. Regisztráció és szobafoglalás után kimegyünk a városba.

A kötelező adminiszráció

Felgyűlt a sor, pedig még csak 1 óra lehet
Ponferradában sok a látnivaló: lovagvár, templomok, kedves terek és utcák sorát járjuk. Kiderítjük, hogy a környéken borvidék található, helyi borokat iszunk, amelyek csak spanyolföldön ismertek. 






Megnézzük az okosan felépített lovagvárat, amelyben könyvkiállítás, kódexek, fakszimile másolatok, térképek, diorámák mesélnek a gazdag múltról. Egy sötét teremben vetített férfiarc – mint egy szellem – spanyolul beszél a templomosokról, csak a titokzatosan csengő szavakat értjük újra és újra: los templarios.



"HGARIA" akkora betűkkel, mint Germánia


Az élményeket ismét egy bárban öblítjük le: bort iszunk, tapaszt eszünk. A véletlen folytán az egyik téren összetalálkozunk a tegnap elvesztett hollandjainkkal. El Acebóban aludtak, egy másik szálláson, mert bár elmentek a hotelig, túl nagynak, hivalkodónak találták, és inkább visszamentek egy falusias szállásra. Érzékeny búcsút kell vennünk tőlük, azt mondják, nekik itt a végállomás, innen már ismerik az utat, tavaly megtették, most többre nincs módjuk, ám hogy szeretett Santiagójukat lássák, vonatra szállnak. Azt mondják, ötven éve házasok, és ilyen hosszú, közös, boldog életet kívánnak nekünk. Mit mondjak, elérzékenyültem. Hiányozni fognak.


A lovagvár titkos vízforrása

A búcsú miatt nehéz szívvel érkezünk vissza a szállásra, ahol bizarr élmények sora vár minket. Egy csapat dél-koreai síppal, dobbal, nádi hegedűvel táncot lejt, kurjongat, üvölt és sikít, körberohangálják az albergue udvarát, a közönség, mintegy 200 zarándok videózza, fotózza őket. Ja, kimonóban vannak. Mármint a koreaiak. Állítólag holnap utaznak haza, és búcsúzóul koncerteznek a zarándoktársaknak. Nem tudom, milyen zarándokútjuk lehetett, és miért jöttek ide, hangszerüket nyilvánvalóan a taxiszolgálat szállította, és ők sem népviseletben gyalogoltak. Ha eddig azt gondoltam, a Camino Frances egy nagy zenei fesztivál koncertek nélkül, tévedtem, mert koncert is akad.



A koreai zenészeken kívül sokféle fajtája van a zarándokoknak. A jóga-lady: cicanadrágban közlekedik, hosszú, lófarkas haja a vállára, hátára omlik, sminkje minden körülmények között tökéletes. Megfelelőik az izmaikat és tetkóikat mutogató, pörgettyűs egyetemista csávók, akikről lerí, hogy alapvetően dugni jöttek az útra. Feltűnési viszketegségük nem ismer határt, harsányak, és mindig találnak módot rá, hogy a középpontban legyenek.

Az állami szállás udvarán van egy ilyen kellemes lugas is
Az udvaron feltűnnek önkéntes orvosok, lábmasszőrök. A sor felgyűlik előttük is, szinte mindenkinek van valamilyen lábgondja. Csak azoknak nem, akik innen kezdik az utat: ilyen is akad, de nem annyi, mint Burgosban. Láthatólag majréznak. A zarándokturisták nagyja buszozott idáig, feltehetően a Cruz de Ferrótól. Az a fickó nem, aki velünk egy szobában kapott szállást. Amikor lepakoltunk, az akkor még üres ágyon találtunk egy elveszett holmit. Nem nyúltunk hozzá. Később a holmit az én ágyamon találtam meg, mert szobatársunk egyszerűen áttette az enyémre. A szállás végül annyira megtelt – még este is érkeztek a zarándokok –, hogy a számítógépteremben matracok sokaságát terítették le. Ennyit arról, hogy hányan és kik vannak még úton szeptember közepén.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése