A bigibigiktől megszabadultunk
előző nap délután, legalábbis nem támad az éjjel egy sem, viszont alig alszom,
legfeljebb 4 órát, azt is több részletben, forgolódva. Időnként úgy tűnik,
Sajtbácsi sírdogál, rettenetes hallgatni. Később kritikus szintet ér el a meleg
és a büdösség a szobában (Sajtbácsi erőlködve fingik, úgy apait-anyait
beleadva, miért is ne, a hálózsákba megy biztos – azaz remélem).
Annyira nem megy az elalvás, hogy még az olvasás sem segít, csupán a szemem fárad el a Kindle fölött. Hajnali kettőkor a szobánk nyitott ablakánál állok, Melide szívére, a nagy kereszteződésre bámulok, az arcomat hűvös szél simogatja, mélyeket lélegzek, nyújtok. Azon gondolkodom, milyen sokat gyalogoltunk ma, mennyire kimerültnek kéne lennem, mégsem tudok beájulni az ágyba. Éber vagyok és erős, akár most rögtön indulnék tovább… Az ablakot nyitva hagyom, amikor visszafekszem. Most már tudok valamennyit aludni. 4.45-kor kilépek a folyosóra, szólít a természet. Sajtbácsi már kint hegeszt, viccelődik, hogy elnézte az időt, de szerintem ő sem tudott aludni, és inkább felkelt. Azt mondja, Arzúáig megy, mert nem bír többet (valóban elég rojtos a lába a sok vízhólyagtól); a brazil nő is azt mondta, ő is csak odáig vállalja a mai etapot: 14 km. Tényleg nem sok. Még délelőtt odaérnek, aztán lehet unatkozni.
Eredeti magyar fából - felirat egy melidei bárban, ahol reggeliztünk |
Órákkal később, reggeli után
vágunk neki az útnak mi is. A terep néhol ismerős. Ahogy feljön a nap, és
kivilágosodik, úgy lesznek egyre többen az úton. A zarándokok Santiago irányába
tartanak, míg a félős bocik általában szemből érkeznek. Ha nem a legelők mentén
haladunk, tündérerdők borulnak fölénk Arzúáig. Ezen a vidéken hat éve iszonyú
esőt kaptunk a nyakunkba, most kellemes az idő.
You shall not pass |
Arzúa is éppen olyan
visszataszító, mint akkor, most legalább nem maradunk itt. Remek házi joghurtot
eszünk egy bárban, mialatt az utcán számolatlanul haladnak el a zarándokok és
turisták hordái. Már gyülekeznek az albergue előtt is, ahol hat éve
megszálltunk, és órákon át várakoztunk a nyitásra.
Arzúa határában |
A szállás 2014-ben |
A szállás 2008-ban |
Jó érzés továbbhaladni, még
ha nem tudjuk pontosan, ma este hol szállunk meg. Lábtól, energiától függ.
Lassan haladunk, sok a fel-le szakasz. Teheneket terelnek előttünk, miközben az
obeliszkekre írt szám egyre csökken, s a Caminóéval együtt a mai nap távja is.
Az utat sok ilyen emlékmű övezi az utolsó 100 km-en: az úton elhunyt zarándokok emlékét őrzik a táblák |
Összefutunk az egyik Lowa
bakancsos hollanddal (még a fényévekkel ezelőtti Bierzóban figyeltünk fel
rájuk), azonnal feltűnik, hogy egyedül rója a kilométereket. Kérdezzük, mi a
helyzet a társával? Elmeséli, hogy hazulról telefonáltak neki, hogy az édesapja
haldoklik, ezért a társa hazautazott. Nehezen szabadulok a szavaitól. Milyen
kevésen múlik, hogy eljussunk az utunk céljáig. A barátjának két napon múlott.
Biztos vagyok abban is, hogy az az ember vissza fog térni a Caminóra, és el fog
menni Santiagóig. De nem most. (Végül is, eltelt két év, ezóta talán már meg is
tette.) A Lowa bakancsos hollanddal többé nem találkoztunk, bizonyára eljutott
Santiagóba.
Jóval később egy bárban
összefutunk Johanne-nal, megörül nekünk, az őrangyalainak nevez minket. Iszonyú
fáradságot érzek – az éjszakai forgolódás most bosszulja meg magát –, de a
jelenléte erőt ad, némi töltekezést követően együtt haladunk tovább, beszélgetve
gyorsabban halad az idő, a lábunk alatt könnyebbek a kilométerek. Megjelennek
az első eukaliptuszfák, mialatt a fisterrai gyalogútról mesélek neki. Johanne
bezsong, láthatólag bogarat teszek a fülébe, hogy Santiago után is gyalogoljon
még egy kicsit. Szűken, de volna rá ideje, Barcelona helyett. Csodálkozik,
mennyire emlékszem a francia úti települések nevére, viccelődik, hogy ez a
memória jellemző a jogászokra. Az igazság az, hogy ehhez tudatosan memorizálni
is kellett, írni a naplót, ami azért sokat segít a felidézésben, mert egyébként
számomra is összefolynak a spanyol városkák, falvak nevei. (A Mezetán volt,
hogy már csak úgy hívtuk őket egymás közt: „Camino del Something”).
Elmeséli, hogy van egy
francia-kanadai barátja, aki körbegyalogolta a világot, és aki inspirálta őt a
Caminón elindulásra. Ez a férfi Jean Béliveau. Igazából ide kellett volna beszúrnom korábbi prüszkölésemet a magyar
caminós gittegyletekről, mert a kanadai úriember egy évvel későbbi
magyarországi látogatása és gyaloglása volt az apropó. Johanne rengeteg
tanácsot kapott tőle mind a felszerelést, mind a fizikai teljesítőképesség
határát illetően. Az a jó, ha egész nap 80 %-os erőbedobással mész, nem hajtod
magad, mondta neki Béliveau. Ezt a szintet megtalálni viszont nehéz, ehhez
ismerned kell a tested, a teljesítőképességed határát, teszem hozzá én. Később
látunk egy idősebb tourigrino férfit, láthatólag elkészült az erejével, pedig
olyan helyen állt meg, ahol nincs szállás a közvetlen közelben. Mások
támogatják, így nem állunk le bámészkodni.
Santa Irenéig jutunk, már
felkészülünk rá, hogy innen is tovább kell majd menni, ki tudja, meddig. A Red
Albergue betelt – naná, innen főleg Arzúából jöhettek a népek 10 km előnnyel –, viszont a
néhány száz méterrel arrébb lévő municipalig nincs erőnk elmenni, leülünk egy
bárba. A pultos azt mondja, Santa Irenében szinte senki sem marad – nincs se
gyógyszertár, se látnivaló, sem pedig bolt, ahol bevásárolhatnának a népek a
vacsorafőzéshez –, az államiban van még szabad ágy bőven. Nem hiszünk a
fülünknek! Ránk mosolygott a Gondviselés.
Tipikus zarándokszállás |
Egy órával később ismét a bárban
ülünk, platos combinadost és sört fogyasztunk, tervezgetünk. Nem mosunk, majd
Gozóban, holnap. Johanne úgy dönt, ő is Gozóban marad velünk. Odáig csak 18
km-t kell gyalogolnunk, sima ügy.
A fantasztikus Santa Irene-i bár |
Az állami szálláson más ismerős
arcokkal is találkozunk, két német lánnyal, akiket még a Mezetán láttunk
többször, de nem nagyon tudnak angolul. A kölcsönös mosolygás azonban többet
mond minden szónál. Izgatottak, most már tényleg nagyon közel járunk
Santiagóhoz.
Hasznos útitársunk, a guide
maradványai a kukában landolnak, már nincs rá szükség, Gozóhoz elvisznek a
jelek és az út. Már majdnem ott vagyunk.
92 km-t tettünk meg három nap alatt. A
guide-ból már egyébként sem sok maradt, útközben folyamatosan tépkedtem ki
belőle a lapokat, ha már nem kellettek. Persze nem a színes-szagos Brierley
lexikont vittük, hanem az angol Szent Jakab Társaság fapados füzetkéjét, azt
mégis könnyebb szívvel szaggattam darabokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése