35. nap – Melide – Santa Irene (32 km) Mindjárt ott vagyunk

A bigibigiktől megszabadultunk előző nap délután, legalábbis nem támad az éjjel egy sem, viszont alig alszom, legfeljebb 4 órát, azt is több részletben, forgolódva. Időnként úgy tűnik, Sajtbácsi sírdogál, rettenetes hallgatni. Később kritikus szintet ér el a meleg és a büdösség a szobában (Sajtbácsi erőlködve fingik, úgy apait-anyait beleadva, miért is ne, a hálózsákba megy biztos – azaz remélem).

Annyira nem megy az elalvás, hogy még az olvasás sem segít, csupán a szemem fárad el a Kindle fölött. Hajnali kettőkor a szobánk nyitott ablakánál állok, Melide szívére, a nagy kereszteződésre bámulok, az arcomat hűvös szél simogatja, mélyeket lélegzek, nyújtok. Azon gondolkodom, milyen sokat gyalogoltunk ma, mennyire kimerültnek kéne lennem, mégsem tudok beájulni az ágyba. Éber vagyok és erős, akár most rögtön indulnék tovább… Az ablakot nyitva hagyom, amikor visszafekszem. Most már tudok valamennyit aludni. 4.45-kor kilépek a folyosóra, szólít a természet. Sajtbácsi már kint hegeszt, viccelődik, hogy elnézte az időt, de szerintem ő sem tudott aludni, és inkább felkelt. Azt mondja, Arzúáig megy, mert nem bír többet (valóban elég rojtos a lába a sok vízhólyagtól); a brazil nő is azt mondta, ő is csak odáig vállalja a mai etapot: 14 km. Tényleg nem sok. Még délelőtt odaérnek, aztán lehet unatkozni.

Eredeti magyar fából - felirat egy melidei bárban, ahol reggeliztünk

Órákkal később, reggeli után vágunk neki az útnak mi is. A terep néhol ismerős. Ahogy feljön a nap, és kivilágosodik, úgy lesznek egyre többen az úton. A zarándokok Santiago irányába tartanak, míg a félős bocik általában szemből érkeznek. Ha nem a legelők mentén haladunk, tündérerdők borulnak fölénk Arzúáig. Ezen a vidéken hat éve iszonyú esőt kaptunk a nyakunkba, most kellemes az idő.

You shall not pass

Arzúa is éppen olyan visszataszító, mint akkor, most legalább nem maradunk itt. Remek házi joghurtot eszünk egy bárban, mialatt az utcán számolatlanul haladnak el a zarándokok és turisták hordái. Már gyülekeznek az albergue előtt is, ahol hat éve megszálltunk, és órákon át várakoztunk a nyitásra.

Arzúa határában

A szállás 2014-ben

A szállás 2008-ban

Jó érzés továbbhaladni, még ha nem tudjuk pontosan, ma este hol szállunk meg. Lábtól, energiától függ. Lassan haladunk, sok a fel-le szakasz. Teheneket terelnek előttünk, miközben az obeliszkekre írt szám egyre csökken, s a Caminóéval együtt a mai nap távja is.

Az utat sok ilyen emlékmű övezi az utolsó 100 km-en: az úton elhunyt zarándokok emlékét őrzik a táblák

Összefutunk az egyik Lowa bakancsos hollanddal (még a fényévekkel ezelőtti Bierzóban figyeltünk fel rájuk), azonnal feltűnik, hogy egyedül rója a kilométereket. Kérdezzük, mi a helyzet a társával? Elmeséli, hogy hazulról telefonáltak neki, hogy az édesapja haldoklik, ezért a társa hazautazott. Nehezen szabadulok a szavaitól. Milyen kevésen múlik, hogy eljussunk az utunk céljáig. A barátjának két napon múlott. Biztos vagyok abban is, hogy az az ember vissza fog térni a Caminóra, és el fog menni Santiagóig. De nem most. (Végül is, eltelt két év, ezóta talán már meg is tette.) A Lowa bakancsos hollanddal többé nem találkoztunk, bizonyára eljutott Santiagóba.

Jóval később egy bárban összefutunk Johanne-nal, megörül nekünk, az őrangyalainak nevez minket. Iszonyú fáradságot érzek – az éjszakai forgolódás most bosszulja meg magát –, de a jelenléte erőt ad, némi töltekezést követően együtt haladunk tovább, beszélgetve gyorsabban halad az idő, a lábunk alatt könnyebbek a kilométerek. Megjelennek az első eukaliptuszfák, mialatt a fisterrai gyalogútról mesélek neki. Johanne bezsong, láthatólag bogarat teszek a fülébe, hogy Santiago után is gyalogoljon még egy kicsit. Szűken, de volna rá ideje, Barcelona helyett. Csodálkozik, mennyire emlékszem a francia úti települések nevére, viccelődik, hogy ez a memória jellemző a jogászokra. Az igazság az, hogy ehhez tudatosan memorizálni is kellett, írni a naplót, ami azért sokat segít a felidézésben, mert egyébként számomra is összefolynak a spanyol városkák, falvak nevei. (A Mezetán volt, hogy már csak úgy hívtuk őket egymás közt: „Camino del Something”).

Elmeséli, hogy van egy francia-kanadai barátja, aki körbegyalogolta a világot, és aki inspirálta őt a Caminón elindulásra. Ez a férfi Jean Béliveau. Igazából ide kellett volna beszúrnom korábbi prüszkölésemet a magyar caminós gittegyletekről, mert a kanadai úriember egy évvel későbbi magyarországi látogatása és gyaloglása volt az apropó. Johanne rengeteg tanácsot kapott tőle mind a felszerelést, mind a fizikai teljesítőképesség határát illetően. Az a jó, ha egész nap 80 %-os erőbedobással mész, nem hajtod magad, mondta neki Béliveau. Ezt a szintet megtalálni viszont nehéz, ehhez ismerned kell a tested, a teljesítőképességed határát, teszem hozzá én. Később látunk egy idősebb tourigrino férfit, láthatólag elkészült az erejével, pedig olyan helyen állt meg, ahol nincs szállás a közvetlen közelben. Mások támogatják, így nem állunk le bámészkodni.

30 km felett mindig történik valami, és ez most sincs másképp. Anno Arzúa-Gozo között a 37 km kikészített, félek, hogy ez a mai napon újra megtörténik. Salceda környékén két pensionnál is próbálkozunk szállást találni, de az igényeink és a létszámunk (Johanne-al együtt hárman) nem találkozik az árakkal, tovább megyünk. Még csak nem is az ár volt a legfontosabb tényező, hanem a félelem, hogy a puccos vidéki kúriában zarándokból átalakulok Tolvaly Ferenccé, és reggel ágyba kérem a reggelit, miután a telefonébresztő felkeltett. Johanne viszont tündéri volt, még soha életében nem gyalogolt ennyit egy nap, piszkosul elfáradt, de gondolkodás nélkül azt mondta, ha nekünk nincs jó érzésünk a szállással kapcsolatban, akkor ő sem akar maradni. Ekkor még benne volt a pakliban az is, hogy egészen Pedrouzóig kell gyalogolnunk.

Santa Irenéig jutunk, már felkészülünk rá, hogy innen is tovább kell majd menni, ki tudja, meddig. A Red Albergue betelt – naná, innen főleg Arzúából jöhettek a népek 10 km előnnyel –, viszont a néhány száz méterrel arrébb lévő municipalig nincs erőnk elmenni, leülünk egy bárba. A pultos azt mondja, Santa Irenében szinte senki sem marad – nincs se gyógyszertár, se látnivaló, sem pedig bolt, ahol bevásárolhatnának a népek a vacsorafőzéshez –, az államiban van még szabad ágy bőven. Nem hiszünk a fülünknek! Ránk mosolygott a Gondviselés.

Tipikus zarándokszállás

Egy órával később ismét a bárban ülünk, platos combinadost és sört fogyasztunk, tervezgetünk. Nem mosunk, majd Gozóban, holnap. Johanne úgy dönt, ő is Gozóban marad velünk. Odáig csak 18 km-t kell gyalogolnunk, sima ügy.

A fantasztikus Santa Irene-i bár

Az állami szálláson más ismerős arcokkal is találkozunk, két német lánnyal, akiket még a Mezetán láttunk többször, de nem nagyon tudnak angolul. A kölcsönös mosolygás azonban többet mond minden szónál. Izgatottak, most már tényleg nagyon közel járunk Santiagóhoz.

Hasznos útitársunk, a guide maradványai a kukában landolnak, már nincs rá szükség, Gozóhoz elvisznek a jelek és az út. Már majdnem ott vagyunk. 92 km-t tettünk meg három nap alatt. A guide-ból már egyébként sem sok maradt, útközben folyamatosan tépkedtem ki belőle a lapokat, ha már nem kellettek. Persze nem a színes-szagos Brierley lexikont vittük, hanem az angol Szent Jakab Társaság fapados füzetkéjét, azt mégis könnyebb szívvel szaggattam darabokra.

Következő nap