2014. szeptember 22., hétfő

37. nap – Monte del Gozo – Santiago de Compostela (5 km) A tudatalatti ereje

Kivetett minket az ágy, pedig tényleg addig alhattunk volna, ameddig csak akarunk. Santiago alig néhány km-re volt, és a már megszokott alberguét vettük célba, az Acuariót. Hét körül, sötétben robogtunk le a hegyről, a fák között láttuk a kivilágított, ébredező utcákat. Johanne egyszer csak megkérdezte: milyen város az ott? Én meg nevetve: Santiago! Megdöbbent, hogy ennyire közel van, később megkérdezte, miért áll meg bárki Monte del Gozóban, ha gyakorlatilag egy karnyújtásnyira van már csak Santiago? Nehéz elmagyarázni, de eddig kettőből kétszer nem bántam, hogy Gozóban aludtunk, mielőtt megérkeztünk. Johanne talán igen, nem tudom.

Nagyon sokan várták már ezt a várost...

A város határán keresem a várost jelölő táblát, de meggyőződésem, hogy áthelyezték, így nem tudok összehasonlító fotót készíteni. Később előkerül a tábla, és most aztán jó közelről sikerül lencsevégre kapnom. Santiago zarándok-bevezető útján megállunk egy bárban, ahol Csillával találkozunk, őt utoljára Leónban láttunk. Két férfi zarándokkal ül az asztalnál, azt mondják, fél négykor(!) indultak Pedrouzóból, hogy odaérjenek a mai misére. Gyakorlatilag az egész mai gyaloglásukat a tök sötétben tették meg, át az erdőn, a reptér kerítése mentén, elhaladva Gozó és a pápalátogatásra készült emlékmű mellett… Ezekből nyilván semmit nem láttak. Boldogok, mosolyognak, mint minden megérkező zarándok. Miközben reggelizünk, újabb, de kevéssé felvillanyozó meglepetést kapunk: Sajtbácsi is betoppan a bárba – szerencsére nem vergődik el a mi asztalunkig. Negyedórával később végre irány a város, Johanne már alig várja, hogy meglássa Santiago szívét.


Jó érzés az ismerős utcákon menetelni, de az Acuario környékén triónk válaszút elé kerül. Aki először érkezik ide, mint Johanne, arra egy pillanat alatt zúdul rá az összes látnivaló azzal az érzéssel megpakolva, hogy sikerült, ideértél, és órákba telik, mire ezt – sokszor könnyek között – a katedrális előtt ülve felfogod. Valamit megérezhetett ebből Johanne, mert elköszön tőlünk. Úgy érzi, nem várhat tovább, be kell mennie a katedrálishoz. Tudjátok – mondja –, nekem ez az első. Megértjük, mi már harmadjára – Gabi negyedjére – érkezik meg. Mi már tudjuk, hogy Santiago megvár, mi már nem sietünk. Ha Johanne helyében lennénk, szinte bizonyosan odamennénk mi is. Így most öleléssel engedjük útjára őt, aki valószínűleg nem hiszi, hogy még találkozunk, mi viszont tudjuk, hogy igen.
A kora reggeli érkezés előnye az, hogy így egy teljes „pihenőnapot” kapunk Santiagóban, kényelmesen elfoglaljuk a szállásunk az Acuarióban, kényelmesen elintézzük a halaszthatatlan teendőket: repülőjegy nyomtatás, netezés, üzenetek haza, aztán irány a belváros, a zarándokiroda, kiváltani a Compostelát, és az útleírást is beszerezzük a Fisterra-Muxía útra. Az Acuarióban megtudjuk, hogy Balázs már nem dolgozik itt, alapított egy alberguét Muxíában. Megörülünk a lehetőségnek, úgy tervezzük, a Delfinben szállunk majd meg.
Az Acuarióból felhívom szüleimet; miközben netezünk, repülőjegyet nyomtatunk, egy fiú – neki is az első Santiago randija a mai – gratulál, mi is neki. Az ilyen gesztusok emlékeztetnek arra, hogy Santiago sokaknak végállomás, még ha én tudatosan igyekszem nem így gondolni rá. A mi utunk az óceánnál végződik, holnap már megyünk is tovább. Másoknak, a legtöbb embernek Santiago a cél, amely mindvégig a szemük előtt lebeg. És valójában az én tudatalattimnak is: Santiagóban végződik a Francia út is, az Északi, a Portugál és az Angol út is. Erre órákkal később rá kellett jönnöm.
Végre nekivágunk az óvárosba vezető, ismerős utcáknak. Már úgy ismerjük, mint a tenyerünket, mintha nem is olyan rég jártunk volna itt, nem három éve. Befelé menet, már az óváros kapuján áthaladva, Tamással találkozunk. Iszonyúan meg van fázva. Johanne is panaszkodott, hogy kezd lebetegedni. Ezen a tüneten sem csodálkozom: aki megérkezik, pszichésen leereszt. Az agy mindeddig semmiféle tünetet nem engedett elhatalmasodni. Menni kell, amíg el nem éred Santiagót. Ha pedig megérkezel, a tudatalatti végre kienged.




Tamás olyan helyen ült le egy kávézóban, hogy lássa a megérkező barátokat, ismerősöket. Megható volt, amikor azt mondta, szeretné megtalálni azt a lányt, akivel majd egyszer együtt visszatérhet ide. Remélem, ezóta sikerrel járt. Soha többé nem sodorta hozzánk a középkori város utcáinak vérárama. Johanne-t azonban igen. Ő megdöbbent, mi nem. Santiago ilyen, mi pedig már ismerjük ennek az öreg, furfangos városnak a lelkét. Nagyon fáradt a mi drága kanadai barátnénk, családtagunk. Santiago annyira magával ragadta, hogy nem vállalja a gyaloglást az óceánig, majd busszal elmegy Muxíába, Fisterrába. Megértem. Most már tényleg elbúcsúzunk, mert valószínűleg nem találkozunk ezután.

Az egész város tele volt fura szobrokkal
Természetesen lefutjuk a „kötelező” köröket. A katedrális kívül-belül szépül a 2015. évre, amikor is Santiago Európa egyik kulturális fővárosa lesz. A katedrálist felállványozták, a kalapácsok, kőművesmunkák állandó zaja a térre is kihallatszik, odabent pedig szinte elnyomja a bámészkodó tömeg moraját. Alig készítek fotókat. A belül amúgy is kiábrándító katedrális most még inkább az, a turisták tömegei csapatostul ücsörögnek a padokon, és okostelefonjukhoz imádkoznak.





Remek streetfood hambit eszünk, borozunk, képeslapokat írunk (pontosabban én, Gabi csak aláírja), postára megyünk, ATM-et keresünk, sorra húzzuk le a tennivalók listáján szereplő intéznivalókat. Időnként vissza-visszatérünk a zarándokiroda környékére, de az utcára tekeredő, iszonyú sor nem csökken. Végül beállunk. Mintegy három órát várunk a bebocsátásig. A sorban tourigrinók, tourigrinók, tourigrinók. Kiábrándító. Három, idősebb spanyol hölgy Sarriából sétált Santiagóig, amikor kézbe veszik a Compostelát, a még sorban állókkal ünnepeltetik magukat kifelé menet. 

Várakozók hordái a zarándokiroda udvarán
Később hallottunk egy történetet: kora reggel az egyik ügyintéző a sor végére küldte az összes 100 km-es zarándokot és bringást, hogy előbb azok kaphassák meg a Compostelát, akik végiggyalogolták érte az utat. A tömeg először hőbörgött, de a férfi addig nem engedett be senkit, amíg előre nem engedték a turisták a zarándokokat. Persze később már nem számított, mi is az érkezési sorrendbe csöppentünk bele, mert azt csak az ügyintézőnél állapítják meg, hogy mióta is vagyunk úton. Én be se akartam állni a sorba, nem a papírért jöttem, van belőle otthon elég. Jutka végül rábeszélt, így három órán keresztül hallgathattam a fülembe ordítozó, lökdösődő, egymás hátát veregető spanyol tourigrinókat. Igazzy zen mester módjára viseltem a megpróbáltatásokat, csak néha gondoltam erőszakra és fegyverekre. A hely egyébként valódi divatblogger-pokol: hasitasik, zokni-szandál kombók, térdnadrágok, a célszerűség itt többnyire páros lábbal ugrál a divatmajomkodáson. Míg várakozunk, ismét feltűnik Sajtbácsi. Valószínűleg már nem emlékszik, kinek miket hazudozott össze, tegnap Gozón még azt mondta, ma ilyenkor úton lesz hazafelé…


A sorban végre mi is célegyenesbe érünk. Mint a postán vagy a gyógyszertárakban, bankokban: a fényújságon számok jelzik, melyik ablak szabadult fel, csönget a készülék, intenek, hogy mehetek. A várakozás helyét jelölő táblára valaki ráírta: kitartás! Vigyorgok, ahogy belépek.


Az irodán bemutatom a zarándokútleveleket, az állami tulajdonú útlevelemet, a fiatalember pedig kiállítja a Compostelámat, és kezet fogunk, Judit, congratulations! Fél perc az egész. És mégis, milyen súlya van ennek a papírdarabnak, míg a bejárat előtt Gabira várok, úgy érzem, összeroskadok. Most érzem meg a Francia út távolságát, Johanne fáradtságát, mindazokét, akik innen már nem gyalogolnak tovább az óceánig. Egy pillanatra úgy érzem, lebetegszem, hogy én sem bírok innen tovább menni, úgyhogy gyorsan összeszedem a gondolataimat. Nem szabad kiengedni! Holnap gyalogolunk tovább. (Ha még egy napot maradnánk Santiagóban, biztosan benáthásodnék és a lázam is felszökne). Megjelenik Gabi: azért maradt bent tovább, mert elcsevegtek vele az irodán. Az egyik önkéntes azt kérdezte: nehéz volt? Mire Gabi: így negyedjére nem annyira. Ezen aztán összeszaladtak, és adtak neki egy képeslap méretű térképet, hogy rajta van még a többi útvonal is, ahol nem járt.


Idén másmilyen a Compostela. Színes-szagos. Rákerestem, miért lehet ez, de nem értettem, csak spanyol oldalakat találtam. Valami köze van Ferenc pápához. Egyébként további eurók becsengetéséért még olyan papírt is kiállítanak, amely a megtett távolságot igazolja… Nem vesszük igénybe.


Az Acuarióba visszatérőben már szemerkél az eső, útba ejtünk egy Díát, ahol megvesszük a szükséges gazpacho adagunkat, hogy feltankoljunk zöldségrostokkal és vitaminnal. Nagyon csöndes az este az Acuarióban, nincs teltház, és akik itt szálltak meg, valószínűleg késő éjszakáig maradnak a városban bulizni. Fekvésidőben valaki kihangosítva telefonál, rászólnak, legyen már csöndben. Még itt, Santiagóban sem tanulták meg egyesek az etikettet. Remélem, az illető marad bulizni, míg nekünk folytatódik, helyesebben elkezdődik egy új Camino Muxía és Fisterra felé.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése