2014. szeptember 26., péntek

41. nap – Olveiroa – Muxía (kb. 30 km) It is a beginning of a beautiful friendship

Hideg, barátságtalan galiciai reggel fogad minket, még nem kelt fel a nap, vagy ha igen, a felhők nem hagyják kibontakozni. A szállásról átsétálunk a szemközti bárba reggelizni, melegedni, rávenni magunkat az éjjeli forgolódás után, hogy elkezdjük a mai penzumot: mintegy harminc kilométert Muxíába. Az út első szakasza részben hegymenet, fel kell mászni-megkerülni egy hegyet.




Mialatt felfelé gyalogolunk, egyre növekvő mélységbe tekintünk, a folyó zúg odalenn, annyi látszik fentről, hogy az ott lent nagyon-nagyon szép lehet. Olyan hűvös van, hogy bepárásodik a fényképezőgép objektívje, amikor egyszer csak kisüt a Nap.


A hegytetőt elhagyva valamilyen turisztikai központban pecsétet szerzünk, aztán haladunk tovább. Ezúttal nem állunk meg a nagy válaszút előtti utolsó bárban, pedig egy fickó mindent elkövet, hogy térjünk be.
Mi is az a nagy válaszút? Ezen a szakaszon kell eldöntened, hogy Muxíába vagy Fisterrába mész-e tovább (Cee-n keresztül). Szinte mindenki az utóbbit választja, így amikor az obeliszknél készült közös fotó után Muxía felé folytatjuk a Caminót, magunkra maradunk az úton.


A táj változatos, akadnak falvak, aztán megint erdők, kukoricások, legelők, parkok. Az útszakasz legismerősebb pontja természetesen a rekorder hosszúságú horreó San Martiño de Ozónban.




Dumbríában tartunk pihenőt egy bárban, ahol vicces, ewokpofájú kutyák mászkálnak az utcán. Az iskolakerítés nagyon tetszik, a komor oszlopokat színesre festették, úgy néz ki, mint egy óriási, vidám ceruzakészlet.


Erdei utakon haladunk, amikor végre kimelegszik az idő. Újabb 10 km után ismét pihenünk, egy német lány, és egy jetinéni (szőrös volt itt-ott) ér be minket, míg a bárban kólázunk. Érzem a fáradtságot, igazság szerint már azon is elgondolkodom, hogy enyhe másnaposság kínoz. Sok volt az a bor a teraszon… A lábam is fáj, a cipőt szandálra váltom.



Áthaladunk egy falun, ahol egy traktoros véletlenszerűen rángatja a harang zsinórját. Messzire hallik az egyre idegesítőbb, monoton zaj. Ismét erdőbe érünk, az erdészeti úton éppen előttünk döntenek ki egy fát. A favágó társa egyáltalán nem figyel, de mi igen, így nem történik baj. Magyarul teszünk neki megjegyzéseket, amikor elhaladunk mellette. Vigyorog, akkor látjuk, hogy tökrészeg.


Később találkozunk egy idősebb spanyol zarándokkal, aki valami olyasmit magyaráz, hogy ne kövessük a jeleket, mert rosszul jelezték ki az utat, 3 km-rel többet fogunk menni, ha a Camino nyomvonalán maradunk. Aztán elrobog mellettünk. Olyan tempóval megy, nem bírjuk tartani, Gabi lehűti az idegeim, ne foglalkozzak vele, majd megérkezünk Muxíába, úgysem tudjuk, hol kell letérni.*

Moraime


Sok-sok emelkedő és ereszkedő után Moraime ismerős kolostoránál pihenünk, aztán újabb menetelés után egyszer csak megpillantjuk az óceánt. Később azon gondolkodunk, hat éve nem ezen a szakaszon közelítettük meg Muxíát, ahová több útvonal is elvezet. A környék sokat változott, egyre több a ház, bár némelyik már most elhagyatott. Ami viszont a régi: a fapallók a playa mentén. Ismét lefotózom az óceánparti obeliszket, és elhatározom, hogy holnap, ha ilyen szép idő lesz, itt mártom meg a lábam az óceánban.





Most nem pihenünk, egyenesen az Albergue Delfinbe tartunk, hogy találkozzunk Balázzsal. Vajon megismer minket? Akkor is bekukkantunk, ha nincs hely. Az albergue a kikötőnél található, a bejáratban egy ázsiai lány ül. Amikor látja, hogy a lépcsőre tesszük a lábunk, mutatja az ajtón a feliratot: Completo, azaz megtelt. Gabi legyint, nem baj, mi egy ismerőshöz jöttünk. Odabent egy hölgy ül az asztalnál, elkezdjük magyarázni angolul, hogy Balázst keressük. Aztán a hölgy visszakérdez, talán magyarok vagyunk?
Így ismertük meg Rózsát, aki ekkor még önkéntesként, ma már tulajdonosként működteti a Delfint. Helyünk is akad, mintha Rózsa érezte volna, hogy úton vannak, akikkel megosztja a jórészt függönyökkel, kartonfallal, szekrénnyel leválasztott lakrészét, amelyben még három helyet tartott fenn.





Balázs nincs itt, éppen Görögországban tartózkodik, most Rózsa viszi a boltot. Tüneményes vendéglátónkkal hamar összebarátkozunk, megmutatja csodás fotóit a hullámokról, amelyeket már alig várom, hogy élőben is viszontláthassak. Rózsa nagyon közelről, merészen fotózza őket a sziklákról. Azt mondja, kalandosan került ide, a világ végére, de ezt kérdezze meg tőle mindenki itt, helyben, majd ő elmeséli. Megtudjuk tőle, hogy a muxíai templomba belecsapott a villám, jelenleg a helyreállítás zajlik, ezért nem látogatható.** A szálláson klassz, régi fotók a partról: alig ismerjük fel, olyan magas a vízszint.



Kiszabadulunk a városba, megvesszük a Froiz egyetlen doboz gazpachóját. Este a partra is kisétálunk, figyeljük, ahogy eléri a dagály a partot, a hullámok egyre nagyobbak, egyre erősebben ütköznek a szépen lekerekedett szikláknak. Megcsodáljuk a jellegzetes alakú sziklákat, amikhez különböző legendák fűződnek. Furcsa érzésünk támad, mintha nem pontosan ott lennének, mint hat éve. Később megtudjuk, hogy ez így igaz: télen akkora tengeri vihar keletkezett, hogy megemelte az óriási köveket, és arrébb tette őket a parton…




Fotózunk, várjuk a naplementét. Olyan hihetetlen belegondolni, hogy micsoda út áll mögöttünk. Elgyalogoltunk az óceánig St. Jean Pied du Portból, és olyan sok időnk maradt, hogy egy napot itt maradunk Muxíában, mielőtt tovább haladnánk Fisterrába.



*Valószínűleg arra gondolt, hogy Moraime templománál a műutat érdemes követni, mert az tényleg jóval rövidebb, mintha a Caminón haladnánk. Csak nem valami szép, és az autók miatt még kissé veszélyes is.
**Azóta megnyitották.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése