2014. szeptember 28., vasárnap

43. nap – Muxía – Fisterra (kb. 30 km+9 km a fokra és vissza) A világ legvégén

Hát eljött a nap. Ismét úton. Sajnáljuk, hogy el kell hagynunk Muxíát, Rózsát, de már Fisterrát is várom, a fokot, a végtelen hosszú, kagylókkal teli playát… Bár viszonylag korai indulást terveztünk, a nap olyan sokára kel fel, még nyolc órakor is az albergue előtt fotózkodunk, mivel összeverődtünk magyarok: Csilla, Andrea, Rózsa, és persze mi ketten. A fejkendős lány is előkerül, szintén Fisterrába tart. Lényegében köszönés nélkül távozik, amit Rózsa érthető módon nehezményez. Mivel nulla kommunikációt folytat a német lány, nem tudja, hogy éppen a Fisterrával ellentétes irányba indult el. Kisvártatva jön vissza, morci fejjel halad el az albergue ablaka előtt…
Végre mi is felkerekedünk, és elindulunk.
Még kellemetlen, hűvös az idő, a nap is lassan kel, ahogy elhagyjuk az óceánparti strandokat. Az öböl túloldalán óriási építkezés zajlik, valami nagy hotelt húznak fel a spanyolok. Csoda, hogy eddig nem volt itt hasonló építmény, a part igazán szép, és innen minden este az óceánba bukik a lenyugvó Nap.



Felkapaszkodunk a Muxía utáni hegyekbe, falvakba. Főként erdei úton visz az út, egy sárga kutya jön szembe bicegő lábain, addig helyezkedik, amíg meg nem fizetjük a simogatás vámot, pedig amilyen barátságos, legalább annyira koszos szegény.



Rövidebbnek érezzük az utat, mint hat éve, ennek részben az is lehet az oka, hogy tényleg rövidebb. Annak idején még nem vertek hidat a folyó felett Liresnél, ezért két módon lehetett átkelni a vízen: vagy egy három km-es kitérővel oda, ahol volt híd, vagy pedig Liresnél a lépőköveken megy át a zarándok. A lépőkövek azonban egyrészt csúszósak, másrészt olykor deréknál is magasabb a vízállás…


Liresben melegszendvicset eszünk, kávézom, kólázunk. Fesztivóra készülnek a helyiek, már díszítik a falut. A bárban adják a pecsétet, beszerezzük, mielőtt továbbmennénk. A bár előtt megáll egy taxi, kiszáll belőle néhány turista, már készítik a zarándokútlevelet, hogy megszerezzék a pecsétet. Összedobták rá a benzinpénzt, na.


Áthaladunk a hídon, a folyócska igazán szép, és rálátni a bőven víz alatt lévő lépőkövekre is. Ma is gyönyörű, napos, őszi időnk van, az időjárás teljesen a kegyeibe fogadott minket.
A fisterrai reggeli indulók féltávhoz érnek, ahogy mi. Többen jönnek szemből, mint ahányan lehagynak minket, bár a muxíai indulók alighanem már mind előttünk járnak, mi annyira későn vágtunk neki az útnak.
Az egyik kanyarban – tiszta döbbenet – az Ezerdolláros Zarándok jön szembe. Nem tudom, ismerősnek tűntünk-e neki, vagy nem emlékszik ránk a mezetai zarándokok tömegéből. Én még a St. Jeani vonatról emlékszem rá. Eszembe jut, hogy micsoda fotós projektet lehetne szervezni abból, hogy lefotózzák valaki arcát indulás előtt, és most, az út végén. Az Ezerdolláros Zarándok egyedül utazik, immár nem tűnik hivalkodónak a felszerelése, lefogyott, arca vörösre égett, Buen Caminóval köszön, ahogy mi is neki. Jó érzés itt látni őt, azt az embert, aki Bayonne-ban abban sem volt biztos, ez a vonat megy-e St. Jean Pied du Portba. Tipikus amerikai arc, csak nem a pofázós, hanem a mogorva fajtából. Ellenszenves. Rózsától később tudjuk meg, hogy dán, és tök jó fej. Szóval viking. Szimpatikus. Hellyeah, kiváló emberismerő vagyok.



A szembe forgalom újabb meglepetést tartogat előbb a mufurc fickó személyében (aki Negreirában Gabi ágyára pályázott), ismét köszön; aztán pedig Maxszal és újdonsült barátaival találkozunk, akik éppen pihenőt tartanak. (Nem csodálkoztunk volna rajta, ha éppen egy kis dzsangaszünetre álltak volna meg… Láthatólag ótvar másnaposak.) Max a tanácsunkra ellátogatott a fisterrai magyar alberguébe, és most Rózsához is útba igazítjuk. Mint később kiderült, mindkét helyen nagy örömmel fogadták, a Delfinben egy gitár is előkerült, amelynek segítségével Max a Most múlik pontosant tanítgatta spanyol barátainak… Ezt igazán sajnálom, hogy nem láttuk.
Maxék nem hallottak a Muxianáról, a két lány összenéz, hogy „még egy Compostela?”, amikor figyelmeztetjük őket, hogy kérjenek pecsétet Liresben, ha ki akarják váltani. Klasszikusokat csak pontosan: „One more fucking compostela?”
Újra erdei utakon haladunk, igazi túrahangulata kerekedett az útnak, rettentően élvezem. Kiszáradt, embermagas páfrányok tövében fotózkodom, aztán elérjük a parton álló horreókat, amiket alighanem minden erre járó zarándok megörökít. Lassanként mind összedől, és ha összehasonlítom a fotókat hat évvel korábbról, biztosan kiderül majd, hogy kevesebbet látok a parton állni.



Hat éve itt már nagyon szenvedtem, iszonyúan fájt a talpam az olveiroai eltévedés miatt, és emlékszem, hogy egy erdei úton egy cruceiro tövében ültem le, hogy megmasszírozzam egy kicsit. A kőkeresztnek most nyoma sincs, találgatunk, hol hagyhattuk el, vagy pedig az útvonal változott meg. Az erdő is eltűnik, kopár vidék tárul szemünk elé, a még álló fák valamennyien elszenesedtek, kopaszak, alattuk fiatal bozótos nő. A közelmúltban itt minden lángokban állhatott…



Az ösvényből földút, a földútból kavicsos erdei út lesz a talpunk alatt, amikor a leégett fákon túl megpillantjuk Fisterrát. Közelebb járunk a mai végcélunkhoz, mint gondoltuk volna. Hamarosan ismerős szakaszon folytatódik az út, hat éve is itt jutottunk be a városba, és most is ugyanott legel egy szamár, ezúttal nem barátkozik velünk, ha egyáltalán ugyanaz az állat.


Fisterrában is rengeteg az albergue, nem csak állami szálláson lehet aludni. Előfordul, hogy a helyiek az ajtóban állva invitálnak, szállj meg náluk. Mi azonban határozott céllal tartunk Aranka magyar alberguéjébe, a Por Finbe. Aranka és az éppen akkor ott dolgozó önkéntes, a nagy világvándor Valentin fogad minket, és mégis megkapjuk a nászutas lakosztályt, amely a Delfinben – amikor Rózsa áttelefonált a szállás miatt a Por Finbe – némi poénkodásra adott okot, hogy már lefoglalták mások, ki kell bírnunk hazáig. A foglalók azonban csak holnap jönnek, a lakosztály ma este a mienk. A Beliari után ez volt a második előre foglalt szállásunk az egész úton. Befizetjük a holnap estét is, mert egy extra napot maradunk Fisterrában. Nem vagyok az előre foglalás híve, számomra kábé annyira egyeztethető össze a zarándoklattal, mint a buszozás vagy a csomag előreküldése. Jó a tempónk, mindenhová korán odaérünk, nem vagyunk rászorulva. Ha valaki előbb érkezik, legyen övé a hely, majd keresünk másikat. Most kivételt tettünk, hogy a magyar alberguében alhassunk, de ide is jó korán befutottunk.


Még itt a délután, van időnk eljutni a fokra. Pakolás, fürdés, mosás után Valentin intelmei alapján a dombon, a kápolnaromot érintve megyünk a fokra: a hosszabb, kaptatós kilátóra érdemes volt felmászni, szép a rálátás a városra. Innen lassan ereszkedünk, feltűnik alattunk a fok, rajta a világítótoronnyal.




Az épületben múzeum is működik, 50 centért megkapjuk az utolsó pecsétet, és ezúttal fotó is készül rólunk a nullás kilométerkő társaságában. Rózsa mondta, hogy egy bácsi donativóért szintén ad pecsétet, ezt is besöpörjük, mert még volt hely a kidekorált fisterrai-muxíai credentialunkban.
Kíváncsi vagyok, mennyire tudják kitolni nyugatra ezt az „utolsó pecsét” dolgot. Kilenc éve, az első utamon a város szélén álló templomban a néni büszkén mondta, hogy ez az utolsó pecsét. Aztán később került egy a világítótorony szuvenyírboltjába is, most meg a bácsi a lejáratnál. Legközelebb talán egy derékig a vízben álló fószer osztogatja majd, aztán valakinek eszébe jut, hogy a sétahajók még beljebb mennek…



Pecsételéskor velünk együtt áll sorba egy német nő, akivel sokszor találkoztunk a Mezetán, és a Francia út utolsó szakaszán. Megölelgetjük egymást.
Szétszóródnak a zarándokok a hegyen, füstszag csapja meg orrom, valaki elkezdte a hagyomány szerinti égetést.



Így, szeptember végén már jóval kevesebben vannak, mint hat éve, augusztus végén, amikor hordákban lepték el a fokot a turisták. Most is jut belőlük elég, de sokan elmennek még a naplemente előtt. A zarándokok sorra leülnek, megbabonázva nézzük a Nap egyre vörösödő korongját, ahogy mind jobban közeledik a horizont vonalához.




Alattunk zúg az óceán, az égen elmélyülnek a színek. A Nap utolsó perce lepereg, akár a homokóra, tapsolnak az emberek, amikor a korong pereme is eltűnik. Félhomályban érünk vissza Fisterrába, egész tömeg vonul visszafelé, az autósok lassan hajtanak.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése