0. nap – kiutazás, St. Jean 2014. 08.15-16. Utazunk, hogy úton legyünk

Reptér: a hatalmas tömegben feltűnnek a magyar válogatott ruhái, úszók adnak interjút a riportereknek, Presser Gábor is utazik valahová, előttünk a sorban japánok pakolják át újra, és újra, és újra a gigantikus, tömött bőröndjeiket, de egy makacs fanyúl játék nem akar a helyére kerülni.

Párizsba tartó sima repülőutunk végén a változékony nyári időjárás szivárványokkal örvendeztet meg minket. Amikor felvesszük a csomagokat, látunk egy magyar zarándokpárost, piros dzsekijükön valamelyik magyar caminoklub emblémáját viselik. Mi nem fedjük fel magunkat.

A reptéri buszjáratról leszállva Párizs belvárosában melegítjük lábainkat az útra, miután egy buszmegállóban rájövünk, hogy igazából minden nagyon közel van.

Ezúttal jobban megfogott a francia főváros, bár még mindig nem érzek leküzdhetetlen késztetést, hogy egy napnál többet töltsek itt. Éppen elégnek tűnt az andalgó, nézelődő, borozgató, kávézgató gyaloglás az Austerlitzre, ahonnan éjszakai vonatra szálltunk, hogy meg se álljunk Bayonne-ig.

Éjszaka vonatozni ezúttal is kényelmetlen: a légkondi miatt majd’ lefagy a lábam, kezdek aggódni, meg ne fázzak. Egy család is utazik néhány üléssel arrébb az egész százfős vagon örömére, ugyanis az egy éves gyerek akként éli meg a vonatozást, ami számára az: kínzásnak. Úgyhogy egy percet se alszik, viszont jobbára üvölt. Egy idő után az anyja járkálni kezd, kiviszi a két vagon közti légtérbe. Kihasználjuk a csendbuborékot, és félálomban zötykölődünk.

Reggel viccelődünk, miért is ne utaznánk tovább Biarritzba, Irúnba, és vágjunk neki az Északinak a zsúfolt Francia út helyett? De nem: ezt már eldöntöttük, három (Gabi) és két (én) Camino után itt az idő a Francia útra menni, úgyhogy kora délelőtt leszállunk Bayonne-ban. Olykor szemerkél az eső, hűvös van, élelmet és valami lélekmelegítőt vadászunk. Előbbit egyszerűbb találni: már kinyitottak a pékségek, szendvicsezők. Beülünk valami kávézóba (inkább kocsmába), és mutogatunk a pultra, hogy melyik rövidből kérnénk, de a vén baszk alkesz kocsmáros rázza a fejét, hogy az nagyon erős! Mi vigyorgunk, nagyszerű, jöhet. Szerencsére nem tett ki az egész két centet, mert nem csak víz íze volt, hanem döglött muslicák úszkáltak az alján. Persze csak akkor vettük észre, amikor már ott lötyögött a pohárban. Gyorsan lebeszéljük, hogy másikat keressen, és távozunk.

Egy kör séta után visszatértünk a bayonne-i restibe, ahol a pultoslány azt hitte, rosszul hall, amikor gint és whiskey-t rendelünk. Átmelegített az ital, még annak ellenére is, hogy a whiskey-ben landolt egy-két jégkocka. (Ezt később is nehéz volt megakadályozni, mivel nem kell a jeges kóla, a hűtőhideg bőven megfelel).

Kicsit kibontva (Gabi):

Bár délelőtt nem szokásunk inni, mert az állítólag már alkoholizmus (meg nem is igazán igényeljük), amikor dideregve leszálltunk a vonatról, arra gondoltunk, egy jóféle pálinka – vagy annak megfelelő baszk cefre – bizonyára helyrebillentené meggyengült immunrendszerünket. A téren több nyitva tartó vendéglátóipari egységet is láttunk, de jellemző módon nekem a legbaszkabb nevű tetszett meg, az viszont még zárva volt. Sebaj, mentünk egy kört, vettünk péksüteményt, és amíg az eső elől egy fa alá húzódva megreggeliztünk, a kiszemelt becsületsüllyesztő is kinyitott.

A rosszarcú kocsmáros még a székeket pakolta ki, amikor berobogtunk, és ráböktünk a legtisztábbnak és legerősebbnek tűnő italra. Miután figyelmeztetett, hogy az nagyon erős (megértő mosollyal bólogattunk), kitöltött két pohárral. Rögtön jeleztük, hogy a döglött muslicák mennyisége meghaladja a kritikus értéket, mire közölte, hogy semmi gond (vagy valami ilyesmit), és elkezdte a kártevők kiiktatását: az egyik pohár itókát áttöltötte a másikba (a hússal együtt), majd vissza, vigyázva, hogy a tetemek a helyükön maradjanak. Egy-két küzdelmes perc után sikerült előállítnia egy pohárnyi viszonylag homogén folyadékot. A sikeren felbátorodva rögtön akart is egy újabb pohárral tölteni az üvegből, de gyorsan közöltük, hogy elég lesz ez az egy adag. A cucc egyébként nem csak gyenge volt, de szar is.

Utána átballagtunk a vasúti ittasellátóba, ahol már nem lacafacáztunk. Megnéztem a kínálatot, és mivel az meglehetősen szegényes volt, kértem egy whiskyt és egy gint. Abban biztosan nem csalódunk. A pultos lánynak kétszer el kellett ismételnem, mire elhitte, és még akkor is visszakérdezett: „Ilyenkor???”

Ennyire még soha nem égett a pofám egy gin kortyolgatása közben. Látni véltem, ahogy a törzsvendégek megvetően néznek minket, és időnként köpnek egy hegyeset.

Kellemesen lazult állapotban szállunk fel a St. Jean Pied du Portba tartó csatlakozásra. Már a peronon látszik, hogy ez bizony zarándokjárat, csupa túracuccos, hátizsákos ember, nők, férfiak, idősek, fiatalok, párokban, magányosan. Amikor a kalauz végignéz rajtunk, csillogó szemében elégedettséget, meghatottságot látok. Ő tudja.

Holland ismerősünk Pim – még a Portugál útról maradt meg a kontakt – mesélte, St. Jean tele lesz ideges zarándokokkal. Már a vonaton is látszott, hogy mindenki majrézik, és persze nincs mit csodálkozni rajta. Amíg nem kezded el, nem tudod, mire vállalkoztál. Én is majréztam volna a helyükben. És persze mindenkinek – nekem is – ott lebegett a gondolat: holnap 20 km emelkedő, 5 km ereszkedés. Holnap át kell kelni a Pireneusokon.

A vonaton feltűnik egy negyvenes férfi, ránézésre talán amerikai. Méregdrága a felszerelése, látszik, hogy igyekezett mindenből a legjobbat venni. Vagy amire azt mondják, a legjobb. Elneveztük Ezerdolláros Zarándoknak. Megkérdezi a kalauzt angolul, ez a vonat megy St. Jean Pied du Portba? Ő pedig átszellemülten, elnéző, atyai félmosollyal válaszol: ez.

Menne, de csak félútig, ugyanis a júliusi esőzések alaposan elmosták a vasútvonalat, úgyhogy vonatpótló buszra szállítják a kb. 20 fő leendő zarándokot. A vonatot elhagyva szinte sprintelnek a buszra, ami még azután is várakozik, hogy mi is ráérősen felszálltunk. A busz festői helyeken halad, és St. Jean vasútállomásán tesz le, innentől pedig a forgatókönyv ugyanaz, mint minden zarándoknak, legyen kezdő, vagy veterán. Irány a szállás, mosás, tisztálkodás, aztán a zarándokiroda, és végül lehet vegyülni a francia-baszk településen.

Just married

Éppen valami fesztivált tartottak a helyiek

A zarándokirodán kiváltottuk az útlevelet (credential), és a koreai önkéntestől hosszas tanácsadást hallunk a holnapi hegymenetet illetően: Orrisont 8 km után érjük el, de onnan már Roncesvallesig nincs se kaja, se víz, csak amit viszünk. Egy itinert is kapunk, amely egy 34 napos javaslat a St. Jean – Santiago útvonal megtételére.

A zarándokok egész nap özönlenek a településre, attól függően, mikor érkezik a menetrendszerinti járat. Ránézésre holnap biztosan több százan vágunk majd neki az útnak…

A szálláson végre felszereljük a kagylókat a zsákra. Gabié negyedszerre is ugyanaz, én viszont váltottam egy kisebbre: a tenyérnyi kagylómmal folyton akkora zajt csaptam a zsákpakoláskor, mint egy orrszarvú.

Minden készen áll, irány a városka. Baszk burgert eszünk, fotózunk, sétálunk. A délelőtti szomorkás esős idő napsütésre vált, és holnapra is ez utóbbit ígérik.

Szállásunk a Beliari: még otthonról foglaltunk, Pim javasolta a helyet, és mondhatom, nem hogy nem bántuk meg, de minden leendő zarándoknak ajánlom. Meditatív, igazi útnak indító, közösségformáló hely, a ráhangolódást Joxelu (ejtsd kb.: zsoszelu) és felesége, Jaqulin szolgáltatja közös vacsorával és játékkal: mire az est véget ért, a nagyjából 15 fős csapat megismerte egymást, hogy honnan jöttünk, miért vagyunk itt.

Egy idős holland férfi valamiféle holisztikus szemléletet követ, a természettel való egyé válást vagy valami ilyesmit keres. Korábban építészmérnöki irodát vezetett, de nyugdíjba ment, gyakorlatilag otthagyta a céget valakire, és most már csak gyalogolni akar, mert megunta az állandó stresszes robotolást, amit amúgy élete végéig folytathatna, ha akarna. Több fiatal katalán férfi és nő is ül az asztalnál, de csak itt találkoztak valamennyien. Ők nem az egész útra vállalkoznak, egy-két hétig vannak úton. Az a benyomásom, ismerkedni jöttek a Caminóra. Aztán ül az asztalnál egy helyes, ötvenes francia pár is, akik Le Puyból gyalogoltak St. Jeanig, és most itt abba is hagyják, lejárt a szabadságuk. Ami másoknak kezdet, nekik az út vége. (Le Puyból is ki van jelölve az út, számos másik franciaországi vonallal együtt).

Mellettünk ül egy francia-kanadai, apró termetű hölgy is, Johanne. Annyira megviselte a jetlag, hogy egy napot kénytelen volt itt aludni a Beliariban, tehát neki a mai már a második estéje itt, és ő is holnap kezdi a Caminót. Rettenetesen izgul emiatt, amit megértek, ránézésre ő is túl van az ötvenen bőven. Érdekes, alig-alig beszél angolul, annyira francia-kanadai. Elmesélte, hogy csak néhány éve kezdett angolul tanulni… Az asztalnál sorra mindenki bemutatkozik, jót derülünk, amikor egy fiatal baszk srác azt mondja, őt is „Dzsoen”-nek hívják.  A legtöbben azt mondják, azért jöttek a Caminóra, hogy kiszakadjanak a mókuskerékből, hogy feltöltődjenek egy kicsit. Az egyik spanyolnak nagyon tetszik, amikor azt mondom, én azért megyek, mert a Camino létezik.

Nem vagyok egy társasági ember, nekem mindig zavaró kissé, amikor sok ember között meg kell szólalnom, és egyszerre háromnál többen figyelnek rám, de ezúttal sikerült ellazulnom, tényleg mókás volt a társaság. Viszont ha valaki még egyszer megkérdi, miért jöttem a Caminóra, azt fogom felelni, hogy Fisterrában van egy O’Fragón nevű étterem, ahol kétszer bitang jót kajáltam, és szeretnék harmadszor is. És tényleg. (Gabi)

Az este végére tényleg olyanok lettünk, mint egy család, amelynek tagjai az úton mindig felismerik majd egymást. Joxelu és Jaqulin tudta. Amikor ott voltunk, egy éve foglalkoztak a zarándokszállással, 25 ezren fordultak meg náluk. A Beliari a gyökér, a kiindulópont. Nekik is volt kérésük: imádkozzunk értük, gondoljunk rájuk az úton, és vigyük majd haza magunkkal azt, ami jó volt. Azt hiszem, az este végére már nem idegeskedtek annyira a leendő zarándokok.

Rajtunk kívül akadt még egy magyar, és teljesen véletlenül Joxelu egy szobába osztott be hármónkat, pedig nem tudta, hogy a Ferenc név magyart takar. Feri később megkérdezte, hogyan is működik a Camino napi rutinja, és sorra mutatja a holmiját, mi meg mondjuk, hogy szerintünk ez se kell, az se kell, de ő megrántja a vállát: most úgy érzi, minden kelleni fog. Nem baj, legfeljebb kidobod, válaszoljuk.

Buen Camino!

Következő nap