12. nap – Belorado – Villafranca Montes de Oca (kb. 12 km) Szegények és gazdagok

Ismét egy pihentetőbb napot tartunk, főleg, hogy tegnap még azt az extra öt km-t is meg kellett tennünk spanyol nyelvtudásunk rettenetes hiányossága miatt. Persze azóta állandóan észreveszem a cerrado táblákat az üzletek ajtaján.

Beloradóban reggelizünk, a városka éppen ébredezik. A főtéren rettenetes nagy festivo nyomai látszanak, itt aztán lehet utcabálozni! A reggeli után nekivágunk a mai szakasznak.

Belorado a színes épületek városa

Egy hídon hagyjuk el a várost

Egész nap nagyon le vagyunk eresztve. Kijött rajtunk valamiféle ólmos fáradtság. A tudat, hogy csak 12 km-t kell megtenni, azt hitette el velünk, hogy egy sóhajtás alatt meg is érkezünk. Pedig nem. 12 km az 12 km. Azt is le kell gyalogolni.

Napokon át csak ilyen vidéket látni

Út közben mellénk szegődik egy brazil nő, akivel nagyszerűen eldumálok angolul. Hosszan fejtegetem neki az Északi út strandoló turistáit, akik galád módon foglalták a helyet a zarándokszállásokon. Később Gabi felhívja rá a figyelmemet, hogy a brazil nő amúgy szintén tourigrino… Nem is tudom, hogy nem tűnt fel a 10 literes hátizsák… amúgy tök jó fej volt a nő, ami elég bosszantó – sokkal könnyebb volna, ha minden tourigrino sutyerák módon viselkedne. Nem csak a franciák. Meg a spanyolok. Meg az amerikaiak. Ide kívánkozik, hogy három camino után végre helyreállt a világ rendje, a negyediken már nem főként tahó magyarokkal és jópofa franciákkal találkoztam, hanem pont fordítva. (A megfelelő szmájlikákat gondolja mindenki oda… ahova akarja.)

Egyébként tényleg tök jó fej volt a csaj, lefotózott a napraforgókkal, aztán én is őt az ő gépével

Nelli beér minket, így aztán a tosantosi sziklába vájt kápolnához együtt mászunk fel a kaptatón, Gabi addig lent marad a zsákokkal. Az út sajnos nem igazán érte meg, mivel a kápolnát zárva találjuk, messziről viszont így is megcsodáljuk.

Ebből a szögből mindenki lefotózza

Átrobogunk a következő két falun, Villambistián és Espinosa del Caminón. Amúgy ezeket a neveket szépen bevésem a naplóba, mert a kutya nem jegyzi meg őket… szóval Espinosában iszunk még egy kólát, és elbotorkálunk Villafranca Montes de Ocába. A Montes de Ocán a hangsúly, mert az úton Villafrancából több is akad.

FIGYELMET

A tegnapi extra 5 km, a lábfájásom, a kanadai Steve szűnni nem akaró bacilusgejzírjei összeadódnak, és már a város határában egymástól függetlenül mindketten azon agyalunk Gabival, hogy megérkezéskor mit igyunk, AspirinC-t, vagy inkább valami rövidet. Montes de Oca hoteljének bárja eldönti a kérdést. Az is biztos, hogy a büdös életbe nem fizettünk még whiskey-ért annyit, mint ott, de az is biztos, hogy ennek köszönhetően nem leszünk betegek, és új erőre kapunk.

A hotel nyitott udvara. Innen nyílt a bár, kissé hátrébb teregettek a zarándokarcok, és valahol az ernyők árnyékában ültem le festeni

A bárpultnál ücsörgünk hosszasan, a pultos – aki úgy néz ki, mint Dave Matthews – nagyszerű arc, amint leültünk, egyből angolul(!) kérdezi, mit tehetek értetek, barátaim? Valószínűleg ugyanennek a kérdésnek dőlt be elég alaposan az a vihogó amerikai nő is, aki egy pohár sangriát szorongat, és rettentően menőnek találja, hogy whiskey-t rendelünk orvosság címszó alatt. Később megjelenik a barátnője és egy orvos(?), akik kétoldalról átkarolva eltámogatják. Akkor jövök rá, hogy az amerikai nő tourigrino, akinek ezen a szent helyen ért véget a túrázás. Elsősorban nem a pia miatt nem tudott lábra állni, hanem a kegyetlen lábsérülése miatt. A jelenet emlékeztet az enyémre, arra, hogy sokkal jobban figyelnem kell magamra, és mindig alkalmazkodni ahhoz, amit a láb kíván.

Lássuk be, a tag levett minket amúgy is elég bizonytalan lábunkról. 1. szimpatikusan vigyorgott. 2. beszélt angolul. 3. rögtön a lényegre tért. 4. miután whiskyt kértünk, feltette a kulcsfontosságú kérdéseket: bourbon/scotch, single malt/blended, jéggel/jég nélkül stb. A megfelelő válaszok után elgondolkodott, és „Van itt nekem valamim!” felkiáltással elkezdte kipakolni a whiskyket a polcról. Elég szép készlet volt, kábé 12 féle anyag, közvetlenül a 20+ gin alatt. Végül könyékig benyúlt a polc mélyére, és kihalászott egy Aberfeldyt. Pont egy pohárra való lötyögött az alján. Ez most úgy hangzik, mintha ittam volna valaha Aberfeldyt, vagy egyáltalán hallottam volna róla, de nem. Whiskyt is csak évente 3-4 alkalommal iszom. (Ehhez képest ezen a caminón két héten belül két pohár elég erős kezdés.)  Megjegyeztem, hogy „A” betűvel kezdődik, meg a palack formáját, és itthon utánanéztem. És ha már ennyit fáradozott miattunk, nem mondhattam, hogy „mégis inkább abból az óccsóbból kérnénk” (egyébként az óccsóbb is piszok drága volt). A legmeghatóbb dolgok mindig valamilyen alkoholos italhoz kötődnek, vagy ez csak nálam van így?

A pultostól (végre egy spanyol, aki beszél angolul!) megtudunk néhány érdekességet a helyiek italozási szokásairól. Az olyan erős röviditalt, mint a pálinka, nem komálják (ezt a pultos sem ismerte), ha szeszt isznak, akkor az általában gin. Frissítőnek furcsa szokás dívik, amit több helyen látunk: presszókávéba jeget dobálnak, majd facsarnak bele citromot. Még hogy a túró rudi rettenetes…

Montes de Ocában a hotelben is lehet aludni, van külön szállásrészleg a zarándokoknak, és persze ott a méregdrága hotel, amit főleg amerikai tourigrinók vesznek igénybe. Mi az állami alberguét választjuk (ezt írják mindenütt albergue municipalnak), és nem bánjuk, korrekt, tiszta szállás, tágas terekkel. A szomszédos ágyon egy magyar srác kap helyet, Róbert, akivel még egyszer a rákövetkező napon találkozunk, és Ferihez hasonlóan őt is csupán fotón látjuk viszont jóval később.

Templom focikapuval

Az albergue (és a település maga) sok lehetőséget persze nem kínál, a hotel udvarán ülünk le, ahol festésbe fogok. Egy őrült kutyás zarándokkal, Pierre-rel váltunk néhány szót, kiderül, hogy ő is fest, a fényképezőgépén mutogatja a képeit. Nem hozott rajzfelszerelést, azt hiszem, rettenetesen zavarba hoztam, amikor felajánlottam neki, hogy vegyen egy lapot és fessen. Nem fogadja el. Azért írom, hogy őrült, mert a fickó külseje alapján hajléktalan csavargónak tűnik, a fogazata hiányos, dohánytól bűzlik, azonban az őrangyala, egy fekete-fehér border collie – gyönyörű, ápolt, okos kutya –, lesi minden szavát. Jóval később, amikorra Pierre leittasodott, a kutya mintha különösen figyelne rá. Attól fogva nem a férfi sétáltatja az ebet, hanem fordítva.

Fel-feltűnnek az úton a Pierre-hez hasonló örök csavargók, akiknek odahaza nincs egzisztenciájuk. Akad, aki tényleg kéreget a zarándoktársaktól, helyiektől, és azt se bánja, ha élelmet, alkoholt adnak neki. Az éjszakákat a szabad ég alatt töltik. Az egyik ilyen férfit – ő is hajléktalan kinézetű – az állami szállásról azonnal elküldte az hospitalera, aki valószínűleg észre sem vette a férfi zsákját. Mi is csak onnan tudjuk, hogy zarándok, mert az úton elhaladtunk mellette. Az hospitalera azonban nem beszél angolul, mi meg nem beszélünk spanyolul, így nem tudjuk elmagyarázni neki, hogy talán csak pecsétet kért volna. (Valószínűleg egyébként sem engedte volna be, mert egyik szállásadó sem szívesen kockáztatja, hogy az ápolatlan zarándokok valamit behurcoljanak a szállásra.)

Megérkezik Nelli is, végül marad Montes de Ocában, pedig tudja, hogy már nagy léptekkel kellene haladnia. Vacsorára hármasban beülünk a hotel éttermébe, ahol az egyik felszolgáló szinte kinéz minket, amikor platos combinadost kérünk: azt csak a bárban lehet rendelni napközben, az étteremben menüből választhatunk. Hát jó. Érződik, hogy nem örülnek a zarándokhordáknak, de az is érződik, hogy nem igazán van választásuk: hogy menjen az üzlet, lentebb adták az igényeiket. Fizetés után kapunk egy távolságtartó mosolyt.

Biztosan nem nézte ki belőlünk. A hölgy napközben nyilván jó pénzért istápolja a pénzes vendégeket, aztán leküldik ide, a mosdatlan csürhe vályújához.

Az étteremben viszontlátjuk a lesántult amerikai nőt, aki asztaltársaságot talált magának, szintén amerikaiak, ötvenes pár, fehér, tökéletes mosoly, mintha mindkettőt skatulyából húzták volna ki – legalább ők rendesen felöltöztek a hotel éttermi kiszolgálásához. Szinte szégyellünk végigmenni a legjobb túracuccunkban az asztalunkig. Viszontlátjuk a rózsafüzéres tourigrinót és az apró hátizsákos nénit is. Kiderül, hogy már nem gyalogolnak sokáig, hamarosan buszra szállnak, és utaznak Santiagóba. Mi remélhetőleg, ha a lábam úgy akarja, még akkor is valahol a Mezetát tapossuk… A bárban más ismerős arcot is felfedezünk: itt borozik és vacsorázik az Ezerdolláros Zarándok, akire még a St. Jeanba tartóvonaton figyeltünk fel. Legalább öt kilót fogyott, fehér, pufók arca beesett és vörösre égett. Ránézésre annyit öregedett, amennyit az angol bácsi fiatalodott. Neki is jól jönne egy mexikói feleség.

A Torres del Rióban jósolt háromnapos esőnek nyoma sincs, de nem bánom. A feldagadt lábam be se fér a cipőmbe. Most már elfogadom annak lehetőségét, hogy egész nap csak szandálban legyek. Most már tényleg ne is jöjjön eső vagy hideg.

Montes de Oca templomát csak kívülről fotózom, felújítják. Az álmos falu (vagy városka?) nyugalmát időről időre megzavarják a nagy sebességgel áthaladó kamionok. Amikor a vacsorából visszafelé tartunk a szállásra, Pierre jön szembe a kutyájával. Felváltva hadovál angol és francia szavakat, semmit sem érteni. A kutya úgy tereli, mint egy birkanyájat.

Az alberguébe érve lesújtó látvány fogad minket. Beköltözött a szomszéd terembe egy egész Mókus őrs, legalább húsz fő spanyol tini, mindnek a kezébe gyógyult az okostelefon, a fülhallgató meg a fülükbe. Persze sokára térnek nyugovóra, áthallatszik a dajdaj. Latolgatjuk, hogy ugye ők csak Burgosig mennek? És itt találkoztunk a 72 (74? 76?) éves japán bácsival is, aki előttünk érkezett a szállásra, másnap előttünk indult, és soha többé nem láttuk. Na, ő nem tourigrino.

Következő nap