14. nap – Atapuerca – Burgos, 2014. 08. 30. Feltöltődés

Nos, soha többé nem vonom kétségbe a spanyolok bulizási képességét. A dajdaj még akkor is tart, amikor tök sötétben, 7 óra körül beülünk a kávézóba reggelizni, nem messze a polgármesteri hivatal épületétől. A teremben szól a retródiszkó, az ablakban, a játszótéren iszonyú részeg, megfáradt fiatalok ücsörögnek. Előző nap nem jósoltam túl nagy jövőt ennek a bulinak. Viharfelhők tornyosultak, feltámadt a szél, a mezőn alig lézengtek néhányan, a munkásemberek húszfős közönség előtt hajigálták a kapát. A színpadot felállították, aztán ott hagyták, azt hittem, a készülődő eső miatt lefújták a koncertet. Jött valami céllövöldés kamion is, az sem nyitott ki. Halott ügynek látszott az egész. Pedig csak arról volt szó, hogy a spanyolok kilenc körül kezdik csapatni, amikor a zarándok már aludni tér. Mindenesetre reggel hétkor a mikrofonfejű tesóutánzatok meg a szakadt bőrszerkós, hajpántos hippik még mindig üvöltve ropták a polgármesteri hivatalban.

Néhányan elvergődnek a kávézóig. Odabent a hatvanas évek divatjának megfelelő hippi öltözékben ücsörögnek a pultnál, igen szűk szemekkel. Betoppan Jimi Hendrix, nyakában egy felfújható gitárral. Buen Caminót kíván, aztán közli, hogy ő himiendrix, a parókáját Gabi fejére teszi, hogy így kellene mennie az úton. Mind nagyon nevetünk.

Amikor útra kelünk, a hivatal környékén elhaladó zarándoktársakkal együtt üdvrivalgást és bíztatást kapunk a részegektől. Negyed nyolc múlt, pirkad. Lassan magunk mögött hagyjuk az utolsó házat is, a felhős égbolt miatt kellemetlen sötétség és hideg uralkodik. A falu határában a mauritiusi koldus zarándok hálózsákjába csavarva alszik, mellette összegömbölyödve melegíti őt a kutyája.

Megkezdődik az emelkedő, a bokatörő útszakasz, amelyről szinte minden Francia útról szóló ismertető megemlékezik.

Nyaktörő mutatvány

Valóban veszélyes, odafigyelést igényel, de nem volt annyira vészes, mint a beszámolók alapján készültem rá, inkább kényelmetlen, főleg a begyulladt lábammal. Az emelkedő tetejére érünk, amikor megvirrad, de a világosság miatti öröm nem tart sokáig, a túloldalon leereszkedünk, egyenesen a felhőbe. Sokan hagynak le minket, gyors lábú zarándokok sietnek Burgosba, ami innen már legfeljebb 15 km-re fekszik.

Az emelkedő tetejét egy kereszt jelzi

Átbukunk az emelkedő túloldalára. Valahol, a ködfalon túl vár ránk Burgos

A kőfejtő alatt kettéválik az út, aztán odalent, az egyik faluban (Carduñela) egyesül, a nyitva tartó bárban gyűlik össze a horda. Épp akkor indulunk tovább, amikor hirtelen nagyon sokan futnak be. Valaki óriási magyar címert varrt a zsákjára, akkor tűnik fel, amikor a zsák magányosan várja a gazdáját az egyik széken. Továbbmegyünk. Valahol ezen a ponton derült ki számunkra, hogy az Angolok nem apja-lánya viszonyban vannak egymással, hanem egy párt alkotnak.

Filmforgatásra erősen alkalmas hely

A hippi-hangulat később is visszaköszönt

Rejtett kincs egy lepukkant, út menti kápolnában

Burgos határában ismét többfelé ágazik az út. Mi Villafria felé vesszük az irányt, emiatt betévedünk a reptér mellé, az ipari zónába. Nellitől később megtudjuk, hogy ő kellemes, parkosított szakaszon haladt.

Villafriában teázunk, a megfázást megelőzendő. A szél hideg, a makacs felhőket azonban lassanként eloszlatja, és mire Burgosba érünk, kisüt a nap. Villafria bárjában összefutunk az Angolokkal és Alberttel is, aki később leül egy buszmegállóban. Kérdezem tőle, hogy vége az útjának, megy haza? Dehogy, csak átbuszozza a mintegy 10 km hosszú, ipari épületekkel, poros utakkal és bevásárlóközpontokkal tarkított külvárost. Nyilván, mert az ronda.

Mi gyalogolunk tovább.

Azt gondolom, az ipartelep is hozzátartozik az úthoz, akkor is, ha lélekölő. Valójában nem unalmas, állandó nézelődésre ad alkalmat, jóval többre, mint a learatott búzamezőn átvágó kavicsos út. A forgalom enyhe a több sávos műúton, hosszan néznek minket az elhaladó sofőrök. Szombat van. Az átkelőknél számos tábla figyelmezteti a zarándokot is, az autóst is, hogy fokozottan figyeljenek egymásra.

A lakóházakat elérve beülünk egy bárba, a férfi törzsközönség cseppet sem leplezetlenül bámul rám. Iszunk egy kávét, pihentetem az ínszalagom.

Az állami alberguéhez vezető városi útszakaszt dicséretesen jól jelzik. Nem lenne olyan egyszerű megtalálni a Camino nyomvonalát, hiszen a városi környezet tele van reklámokkal, táblákkal, színes képekkel. A sárga nyilak azonban még e rettenetes információtömegben is mindenhol észrevehetők. Szinte egyik pillanatról a másikra találjuk magunkat a modern városrészből a régiben. Az ingerszegény napok után Burgos óriási metropolisznak tűnik.

A több szintes, tömegek befogadására alkalmas albergue okosan kialakított, helytakarékos, tiszta. Estére persze betelik, de aki itt talál magának ágyat, nem fog csalódni (kivéve az ötödik emeleten, ahol viszont nagy a zsúfoltság). Csak egy lépés az alberguétől az óváros minden nevezetessége: a világ talán legszebb katedrálisa, egy tágas főtér, a kellemes, folyóparti sétány.

Credentiallal olcsó a belépő a katedrálisba, másfél órát bolyongunk odabent audioguide-dal a kezünkben, végül azért szaporázzuk a lépteket, mert előtte rutintalanul ittunk egy sört…

Pecsételünk a katedrálisban

A katedrális lélegzetelállító. Egyik kápolna szebb és gazdagabb, mint a másik. Hallgatom az angol szöveget a fülemben, röpködnek a Diegók, Cruzok, Rodrigezek és mindezek fiai, nevesítve is névtelen spanyol kőfaragók, festők, szobrászok, restaurátorok, építészek, mecénások, nemesek.

Ez korántsem a főoltár, hanem az egyik kápolnáé... Felhívom a figyelmet a szivárványszínű fénytörésre

A főoltár

Hosszan bámulom az oltárt, aztán a guide a kupola alá vezet. „Azt szokás mondani, nem is emberkéz, hanem angyalok alkották”, mondja a kellemes férfihang, és felnézek. Miközben ámulva tátom a szám, igazat adok neki.

A kupola alatt állva. A fotó nem adja vissza...

A csodára és ámulatra még rátesz a gótikus kerengő, és az onnan nyíló kiállítások.

Ez is egy oldalsó kápolna volt, lent az építtető mecénás-nemes-befektetők sírjával

A katedrális után sétát teszünk a tágas, nagyszerű tereken, a várost átszeli egy kisebb folyó, platánsor és park övezi a szélét, gyaloghidak kötik össze a két partot. Megtaláljuk a tartományi bíróság és ügyészség épületét, amit a szakmabeli barátoknak megörökítek.

Iszonyú jó hamburgert eszünk az egyik helyen, ugyanakkor meglepő módon még itt, a teljesen amerikai hangulatú burgerezőben sem beszélnek a felszolgálók angolul.

Már alkonyodik, amikor a szállás felé vesszük utunkat. Nem csoda, ha más zarándokok még egy teljes napot maradnak itt. Szombat lévén ez az esküvők és a tangóverseny napja is, napközben esküvő miatt kiöltözött emberekkel találkoztunk, most, az este leszálltával a téren elkerített helyen pörögnek, pattognak a táncosok. Elképesztő a műsor.

Találkozunk Nellivel és néhány új-zélandi zarándokkal. Ronggyá ment a lábuk, vicces kék ragasztószalagot tettek rá, de rájöttek, hogy nem bizonyult okos ötletnek, mert a bakancsban felgyűrődött, és az is csak újabb sebeket ejtett a lábfejükön. Borzasztó. Ennek ellenére vidámak, az angol vakert alig értem, olyan kiejtéssel beszélnek.

No pain, no glory

Burgos egyszerűen csodálatos, feltöltött a sok koszfészkosz falu után. Már nagyon hiányzott egy ilyen nyüzsgő város látványa. Aki viszont innen kezdte a Caminót, annak egyrészt fogalma sincs, mit hagyott ki, másrészt nem biztos, hogy érti, miért lehet ekkora élmény ez a város. Ha van hely, ahová a Francia úton visszatérnék, az Burgos.

És hogy mi a holnapi izgalom tárgya? A Mezeta. És persze az, hogy hányan lesznek az úton. Megdöbbentő, hogy megtelt a szállás. Naivan még mindig azt találgatjuk, hogy holnap ezek nagy része úgyis hazamegy. Hiszen mindjárt szeptember! Kezdődik az iskola, egyetem, munka… és csak mi, meg a holland nyugdíjasok maradunk az úton. Ugye?

Következő nap