8. nap – Viana – Logroño (10 km) Új nap, új tartomány, új remények

Reggel kényelmesen kelünk, aztán elsétálunk Logroñóba. Tulajdonképpen a mai is pihenőnapnak számít, mivel Santiago felé alig csökkentjük a távot. Vianára még visszanézünk, egy repülőgép épp akkor hasítja keresztül az eget. Reménykedem, hogy rendbe jön a lábam, és nem kell hamarabb, alig egy hét gyaloglás után hazautaznunk.

Persze az éjszakai pihenés és borogatás jót tett, az út elejét jól bírom. Útközben áthaladunk egy természetvédelmi területen, ahol madárlest alakítottak ki. Az utat szőlőültetvények szegélyezik, a szemek még savanyúak, a délelőtt napos, de hűvös. Nem sokkal Logroño előtt elhagyjuk Navarra tartományt, és belépünk az aprócska, de annál híresebb La Rioja tartományba.

Logroño, a tartományi főváros még éppen éledezik, amikor megérkezünk. Egy profi fotós elkapja a pillanatot, ahogy átkelünk a folyó feletti hídon. Vigyorogva integetek neki, és úgy tűnik, nem rontom el a témát, mosolyogva készít rólunk még egy képet. Az utcaseprők dolgoznak az előző esti romok eltakarításán, víz borítja a macskaköveket.

Nem tévedés, olyan korán odaértünk. Előző nap tényleg elég lelombozó volt kinézni a vianai várfalon Logroñóra, az eredetileg tervezett úti célunkra. A feketeöves zarándokok, ja. Kábé itt kezdtem el röhögni magamban a jó tanácsok tömkelegén, amivel a caminós fórumokon árasztják el az érdeklődőket: mit vigyél, mit ne vigyél, milyen csodaszert vegyél, hová menj be, hová ne menj be, mit mondjál, mit nézzél, mit érezzél. Lószar. Vigyázz a lábadra. És ehhez kapcsolódóan: minél könnyebb legyen a hátizsákod. Sok problémát meg lehet oldani, de ha a gyaloglás nem megy, elég nehezen jutsz előrébb.

A nagy állami szállás még ki sem nyitott. Amikor egy kávé és tízórai után visszatérünk, az udvarban már ücsörögnek az első fecskék. Nem Vianából, és egy részük nem is Torres del Rióból érkezett, hanem tömegközlekedéssel: innen kezdik a gyaloglást. A szállás udvarának közepén hideg vizes medence hívogatja a gyaloglókat, egyre többen áztatják benne a lábukat. Végül én is csatlakozom, pedig az út előtt ezt el sem tudtam képzelni, valahányszor a Francia út szállásainak lábáztató medencéit dicsérték a zarándoktársak. A láb azonban hálás a hűsítő pihentetésért.

Elnézegettem a lábakat a medencében, a legtöbbjüknek minden ujjára, sarkára, talpára jut egy vízhólyag. A cipőjük, bakancsuk szó szerint legyalulta a lábukat, cafatokban lifegett a bőrük és a ragtapasz. Ázott olyan kislábujj, amin csak a köröm maradt ép, a bőrfelület egyetlen merő vízhólyagból állt. Aztán rátévedt a tekintetem a saját lábamra, és az jut eszembe, el kéne rejtenem. Az enyémen ugyanis egyetlen vízhólyag sincs, de még bőrkeményedés, lila köröm se, és ebből a szögből a feldagadt jobb Achilleszem sem látszik. A zarándokok körülöttem nem hinnék el, hogy St. Jean óta gyalogolok.

Ott, a medencében ülve azon is töprengtem, hogyan képesek ezek az emberek ilyen lábbal menni? Minden reggel feltenni az új tapaszokat, aztán cipőt, bakancsot húzni, és folytatni az utat. Akinek akár egyetlen apró ponton törte már fel cipő a lábát, az tudja, milyen fájdalommal jár, képzeljétek el, hogy az egész lábfejetek minden ujja, a talpatok, a sarkatok is friss sebekkel van tele. És ők mégis gyalogolnak. Az ő lábuk sokkal rosszabb állapotban van, mint az enyém.

Ekkor rájövök: a tempón kell változtatni. Kikövetelte magának a Camino, megbosszulta az első napok rohanását. Fel sem tudnám sorolni az eddigi településeket, még azokat sem, ahol megaludtunk. Lassítani kell, az út részévé válni, mert gyalog is úgy át lehet robogni rajta, mintha bringával vagy busszal tennénk meg. Elhatározom, hogy elalvás előtt mindig felsorolom magamban a települések nevét, ahol aludtunk, felidézem magamban az útvonalat, amelyet megtettünk. Ez lesz a fohászom az Úthoz, csak engedje, hogy végigmehessek rajta.

Igyekszem nem gondolni a másnapi 20 km-es távra, Ventosa kb. 40 fős szállása álomnak tűnik, és ha nincs hely, utána még 9 km-t kellene megtenni, de ilyen lábbal? Állandóan latolgatjuk, hogy a Mezetára elfogy a tömeg, már most is apad (legalábbis reméljük), a szálláson beszélték a spanyolok, hogy csak Burgosig mennek, sőt, akadnak, akik itt, Logroñóban fejezték be az utat. Ismerős nincs köztük, délelőtt mindenki továbbment, akiket még ismertünk, hiszen amikor mi Vianában aludtunk, a többiek már itt, Logroñóban. Ettől fogva egy nappal mögöttük haladunk, már aligha látunk viszont bárkit is, beleértve a Beliari családtagokat.

Végül nyílik a szállás, regisztrálunk, pecsételünk, befizetünk, lepakoltunk, elintézzük a szokásos köröket, aztán szandálra váltok – abban nem fáj az ínszalagom –, és belevetjük magunkat Logroño felfedezésébe.

A "BAR ANGEL" cégérén ücsörgő galamb az emberiség feletti hatalomátvételen töpreng.

Meggondolta magát. Egyelőre.

A logroñói pihenőnapunk délutánja remekül telik, csomag nélkül, szandálban szinte gond nélkül gyalogolok, bejárjuk a várost, tapasbárok sorakoznak a riojai borok fővárosának sikátoraiban. Beszéljenek a képek:

Az alig haladásért meg a borús kilátásokért valamelyest kárpótolt, hogy így majdnem egy teljes napot tölthettünk a tapas egyik fővárosában. Igazzy „tapas crawl”-t folytattunk: egyik bárba be, egy tapas (tudom, tapa, lapozzunk) + egy pohár bor, bárból ki, másikba be stb. Aztán szieszta, majd este ismétlés. Mindenhol irdatlan tömeg, néha közelharcot kellett vívni, hogy a pulthoz jussunk, de a hangulat remek volt. És a végén, desszertként becsaptam egy tengeri sünt, mert olyat még sose… a pultnál ülő amerikai nő is kifejezte elismerését, úgy tűnik, ez valami bátorságpróba lehetett a szemében. A sün jó volt, bennem maradt, pedig akkor már cefetül le voltam terhelve.

A logroñói szállás igen szűkös, nagyon sokan alszanak itt, de nem csak az állami szálláson lehet megszállni, talán a többi kényelmesebb (ám valószínűleg drágább is). Kételyekkel térek nyugovóra, és borogatással a lábamon. Holnap már többet kell menni 10 km-nél, nincs több pihenőnap. Holnap kiderül, tovább tudok-e menni…

Következő nap