16. nap – Hornillos del Camino – Castrojeriz (20 km) Gyógyvizek

Az óriási, felhígult tömegben szinte alig akad ismerős, főleg nem olyan, akit még St. Jeanban láttunk. Azonban egy szálláson aludt velünk egy idősebb férfi, akit utoljára Zubiriban, a második este jegyeztünk meg, mert teljesen kipukkadva, szétesve dohányzott az albergue udvarán. Alighanem élete egyik legdurvább megfázását éli most át, az egész éjszakát végig köhögte, tüsszögte, az orrát fújta, és horkolt, ha egy keveset aludt. És most itt a reggel, útnak kell indulni. Megállapítom, hogy kutya baja, mert a megfázása nem akadályozza meg a cigarettázásban. Aggódom, hogy elkaptunk-e tőle valamit, de szerencsére jól vagyunk.

Felkelt a Nap a Mezetán

A szállás tele Burgosból indult zarándokokkal, hangosan, sokáig pakolnak, talán épp a fejlámpát keresik? Legalább a mi szobánkban a lustábbja kapott helyet, mert csak fél 7 körül kezdtek mozgolódni a korábbi fél 6 helyett. Egyszerű reggelit eszünk a szálláson, aztán nekivágunk, most már tényleg a Mezetának.

San Bol 5 km Hornillostól, a guide szerint az ottani szálláson nincs víz, sem áram, de magyar kéz (Járvás Brigitta) alkotta Jézus-szobor és csodatévő kút igen. Ehhez képest full felszerelt, folyton nyitva tartó albergue várja a zarándokokat, akár egy oázis, a semmi közepén, nyárfák árnyékában. Ajánlom ezt a helyet az erre járóknak, csak előtte vásároljanak be.

Szinte mindenki továbbhalad, mi letérünk a liget felé. Az hospitalera nem tud semmiféle szoborról, viszont legalább töltekezünk, és letelepszünk egy kicsit a csodatévő forrás mellé a nyárfák alatt. A legenda szerint az út többi részében nem fog fájni a lába annak, aki megmossa a forrás vizében. A fájó bokám megmártom a jéghideg vízben, a másik, ép lábam lesz a kontrollcsoport.

San Bol után az út egyhangú, kietlen, learatott búzatáblák mentén vezet. Újabb 5 km után várható Hontanas, a falu azonban alattomosan elbújik egy mélyedésben. Így lehetséges, hogy a tábla szerint ugyan 500 m-re már elkezdődik a település, ám a látóhatár üres. Még kétszáz méter, mire elérjük a „kráter” szélét, és megpillantjuk a szegényes falut a mélyben, és a szemközti oldalon a Mezetára visszakapaszkodó ösvényeket.

Valaki odaszemétkedett egy "1"-est a 0,5 elé. Csak egészen közel érve tűnik fel, hogy kamu

Hornillostól idáig kb. 10 km volt az út, rettenetesen kegyetlen, kietlen vidéken. Aki nem reggel teszi meg, mint mi, iszonyúan szenvedhet egy Burgosból tartó 30 km-es etap utolsó harmadában...

Hontanas bárjaiban, mint kivetett hálókon a halak, fennakadnak a zarándokok. Az új arcok megint álmélkodásra adnak okot: egyesek csatos fém ételhordókból eszik a minden bizonnyal utolsó hazait, vagy amit tegnap este főztek. Egy lány hideg tésztát, paradicsomos öntettel. Mennyei lehet így, délelőtt tíz órakor.

Töltött káposzta, hidegen, lábosból, kanállal, az az igazi. Nem tudsz te semmit, Havas Jon. Amúgy azt hiszem, itt vagyok kénytelen végignézni egy francia tourigrino mutatványát a kocsmapultnál. Ügyesen betolakszik elém, majd elmutogatja, hogy narancslét kér. Frissen facsartat. A pultos nekilát, a gép bedöglik, szét kell kapni, de egy kollégája segítségével gyorsan helyrepofozza. Öt perc alatt már ott is a narancslé a pulton. A francia felmutatja három ujját: „Hármat”. A pultos nem üvölti le a fejét, türelmesen kifacsarja a naftát. Amikor megvan, jön a francia következő kívánsága: croissant. Péksütemény a kistányérra, kés-villa, ahogy arrafelé szokás. Pikk-pakk megvan. A francia: „Hármat.” A pultos feje zöldül. Ugyanez megismétlődik a kávéval, a derék alkalmazotton látszik, hogy legszívesebben hadat üzenne Franciaországnak, de csak miután szétcsapkodta a tourigrino fejét egy narancsfacsaró géppel. És az utolsó rendelés: kóla. A pultos kivár… kivár… kivár… a francia mutatja: „Egyet”. Sóhaj. Tíz perc, és már sorra is kerültem. Míg Gabi a bárban várakozik, én odakint ücsörgök, nézem, ahogy egy férfi felcímkézett bőröndöket pakol az egyik hontanasi alberguéből az ott parkoló kocsiba.

Castrojeriz újabb 10 km-re van innen, ezt a távot nagyjából a felénél, Szent Antal romos templománál szakítjuk meg egy rövid pihenőre. A szerzetesek donativós minimálalberguét tartanak fenn, de egy srác szól, jobb, ha nem töltök itt vizet, az valószínűleg esővízgyűjtőből származik. Inkább szomjazom, a szállás zárva, szerzetesek sehol. Amikor elindulunk, befut egy zarándokhorda, ám az árnyas, gyönyörű romok láttán ők is megpihennek.

Az utolsó 4 km forró, de gyönyörű: őszi, száraz fákkal határolt úton érünk be az állítólag Ceasar által alapított, érdekes fekvésű Castrojerizbe. A város egy domb köré épült, mint egy gyűrű, a domb maga kopár. A gyűrűn körbemenni kb. 20 perc. Már messzire látszik az egyik szépséges, jellegzetes templom, melyet ránézésre folyton tovább bővítettek. Olyan pillanata ez a Francia útnak, amelyet mindenki megörökít.

Ezt mindenki lefotózza

A bevezető szakaszon vérző, félájult nénit kötöznek, mentő is érkezik, így nem megyünk oda bámészkodni. A mezetai forróság elkezdte szedni az áldozatait. Holnap mindkét félliteres üvegemet megtöltöm, Szent Antal templománál már én is szomjaztam.

Egy erőd maradványa a dombtetőn

Castrojeriz állami alberguéje teljesen megtelt, pedig még nincs 13 óra! Később rájövünk, hogy a Villafranca Montes de (la reina) Oca (iyazvedo) Mókus őrse lefoglalta az egészet. Két utolsóként érkező csapattagjuk akkor jön velünk szembe az utcán, amikor mi visszafelé haladva szállást keresünk. Nem fér a fejünkbe, hogy lehet állami szálláson előre lefoglalni ágyakat. Az sem, hogyan telhet meg Castrojeriz 13 órára, hiszen aki Burgosból jön, az még egy igen korai keléssel is mögöttünk kell legyen, mivel mi 10 km előnnyel indultunk velük szemben. Kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy akik itt alszanak, szinte mind Hontanasból vergődtek idáig (vagy segédeszközt vettek igénybe, és átteleportáltak Burgosból). A most indulók annyira félnek, hogy nem lesz szállás, hogy ma csak ennyit mertek gyalogolni. Főleg vörösre sült, jelentős túlsúllyal küzdő amerikai lányok.

Egy bár teraszán sörözünk, amikor befut az állami alberguéhez a minizsákos tourigrino néni, akit még Hontanasban láttam. Néhány perccel később a felcímkézett bőröndjével megy tovább szállást keresni. Ismerős arc is akad, egy St. Jeani zarándok! A srác elmagyarázza, hogy egy barátjával találkozott, akinek a kedvéért ezt a szakaszt újra járja. Vele sem találkozunk többet, ami nem meglepő, mivel nagyon gyors, és egy nap alatt jóval messzebbre gyalogol, mint mi.

A szállásunk a Red de Albergues egyike, vagyis egy nívósabb, de az állami szállásnál drágább helyeket tömörítő hálózatba tartozik. Francia útra merészkedőknek ajánlom, általában tisztábbak és jól felszereltek a többihez képest. A szobánkban olasz és spanyol kerékpárosok kapnak helyet, két süket-néma fiú pakol a szemközti ágyra. Felcsapják a táskájukat a matracra, amiért azonnal rájuk szól a szállásadó. Nos, igen, te hiába teszel meg mindent, hogy ne szerezz csípéseket a rettegett élősködőktől, az ágypoloskáktól vagy bármi mástól, ha mások nem tartanak be alapszabályokat.

Délután mászkálunk egyet a felforrósodott városban, arra várunk, hogy a délutáni szieszta végeztével kinyissanak a boltok, és kaját vegyünk. Még nem tudjuk, holnap meddig megyünk. A város teljesen kihalt. A házak nagyja romos, elhagyatott. A teret ugyan épp felújítják, és vannak kifejezetten szép részek, a templomokba belépőt szednek, de az tisztán látszik, hogy Castrojeriz haldoklik. Véráramát csak a zarándokok jelentik, egész éves pulzusa valószínűleg most ver leghevesebben.

Bevásárlás után visszatérünk a szállásra, már a kagylókonzerv ¾-ét is megettem, mire észreveszem, hogy lejárt a szavatossága… Találkozunk az újzélandiakkal, a kertben lábat áztatunk, váltunk pár szót. A házaspár férfi tagja sajnos nem vett elég nagy bakancsot, egy számmal nagyobbat kellett volna, és most minden ujját rongyosra törte a lábbeli. A kék ragtapaszaikkal nem festenek jobban, mint Burgosban. Nekünk továbbra sincs vízhólyagunk, ám az ínszalagom még mindig be van dagadva. Aztán még aznap este látok egy nőt, akinek az egész lábfeje is. Éppen tíz éve tapasztaltam hasonlót, nagyon durva csont- és izomhártya gyulladást a lábfejemben, amitől napokig szenvedtem. Egy rém rossz lábbeli (papucs) és extrán terhelt utazótáska okozta. Egy zarándoktárs hüledezve magyarázza a nőnek, hogy sürgősen hagyja abba a gyaloglást, amire nagyjából egy legyintés volt a válasz…

Mialatt lábat áztattunk, egyszer csak megjelent egy férfi – mint kiderült, az hospitalero –, de először nem értettük mit akar, úgyhogy visszament. Nem sokkal később a szintén korábbi napokról ismerős, brazil tourigrino lány érkezett, hogy szóljon, csatlakozzunk odabent a közösséghez. Ő lett a tolmács: a szállásadó egy igen jó hangulatú esten elmagyarázza a műemléki épület egykori funkcióját, a szőlőprés működését. Egy amerikai lány és egy idősebb japán férfi hajtja a "malomkövet", mindenki nevet. Eközben a "gerenda" szépen lassan lentebb ereszkedik.

A "gerenda" lentebb ereszkedett...

...miközben ezen a végén hajtották az "önkéntesek".

Felespoharak kerülnek elő, az hospitalero magyaráz, a brazil lány fordít. Hamar rájövünk, mi lehet az a tiszta folyadék az üvegben, amit a spanyolok a helyi szokásaiknak megfelelően fűszerekkel, gyógynövényekkel ízesítenek és gyengítenek. A szagától rettegés fogja el az asztaltársaságot, míg bennünk természetes érdeklődést vált ki. Aztán mindenki megnyugszik, amikor egy másik palackból a sárga, szelídített változatba kóstolhatnak bele, a német zarándokok csak úgy cuppognak. Mi azonban nem elégszünk meg a likőrös folyadékkal, az hospitalero megígéri, hogy megkóstolhatjuk az eredetit, ha már kiürült a konyha. Először nagyon nem akarta, mondván, egyrészt megbüntetik, ha ezt kínálja, másrészt rettenetesen erős, „emberi fogyasztásra alkalmatlan”, de elmagyaráztuk neki, hogy nálunk is ismert ez a tömény ital, és mi nem hígítjuk, úgy hívjuk, törkölypálinka.

Következő nap