19. nap – Kényszerpihenő Carrión de los Condesben - Bogaras dolgok

Valamikor az éjszaka közepén arra ébredek, hogy… nem is tudom, mire. Valamiért kényelmetlenül érzem magam, de nem tudom meghatározni, mi a baj. A rutinos rókázók bizonyára felismernék a jeleket, de én ezen a módon az utóbbi 25 évben nem adtam vissza kaját az anyatermészetnek. Italt is csak egyszer, de ez most nem a mókás honvédségi sztorik helye. A könyökömre támaszkodva fekszem egy darabig az emeletes ágy felső részén, aztán feltűnik, hogy a szomszédos ágyon mozdulatlanul ül egy srác, és engem bámul. Szemezünk vagy fél percig, de nem olyan a helyzet, hogy kedélyes kvaterkázásba kezdjünk. Felülök én is, akkor látom, hogy a szemben lévő ágyon is ül valaki, az is engem néz. Emlékszem, ezek ketten együtt érkeztek, egy brazil pár. Talán azt tervezték, hogy hajnali háromkor némán körbeosonnak és mindenkinek elvágják a torkát, én meg belerondítottam a tervükbe. Mielőtt elkaphatnának, hirtelen sokkal égetőbb problémám támad, a gyomrom most már egyértelmű jelet küld. Próbálom megőrizni méltóságomat még a brazil Mickey és Mallory Knox előtt is, visszafogott tempóban lemászom az ágyról, belebújok a szandálomba, de kábé eddig tudom tartani magam.

Remek helyet választottunk, a mosdóig csak két szobán, egy kis udvaron és egy rövid folyosón kell végigrohannom (mert annyira piszkosul jó fej vagyok, nem akarok az udvarról nyíló közelebbi budiban üvöltve rókázni, nehogy felébresszem a zarándok kollégákat). Tizedmásodperceken múlik a siker, de én győzök. Miközben diadalmasan megszabadulok a salátától (nem értem, hol lehet a csokipuding, azt ettem utoljára, hogy cserélnek ezek helyet odalent?), hálát adok a pedellusnak, amiért még késő este is kitakarította a helyiséget, így nyugodtan kiabálhatok négykézláb, mint a filmekben.

Megkönnyebbülve térek vissza, a brazil orgyilkosok még mindig ugyanúgy ülnek, szerintem telepatikus kommunikációt folytatnak. A zarándokok tapintatosan úgy tesznek, mintha aludnának, pedig kizárt, hogy végigdurmolták a szerenádot. Jutka is felébredt, megnyugtatom, hogy minden oké, kijött, aminek ki kellett, most már rendben leszek. Ő viszont rutinosabb és bölcsebb nálam, nem enged vissza a felső ágyra, helyet cserélünk. 5-10 perces szünet után kezdődik a második felvonás. Hősünk ki az ágyból, szandál fel, át a két szobán, az udvaron, a folyosón, be a mosdóba, le kutyába, aztán hadd szóljon. Oké, megvan a puding is. Tovább nem részletezem, legyen elég annyi, hogy a következő 15-20 percet a mellékhelyiségben töltöttem, az ellenség több fronton támadott. Utána már vissza sem megyek az ágyhoz. Cefet szarul vagyok, úgy döntök, inkább a budival szomszédos konyhában reszketek egy darabig, hátha lesznek még rohamok. Lesznek.

Az egyik után új főhadiszállásomra visszatérve ott találom a brazilokat. Így a lámpafényben már nem tűnnek olyan ijesztőnek, igazából majdnem olyan ergyán festenek, mint én. A srác együttérzőn kérdez valamit, közben a szája előtt mozgatja a kezét. Bólogatok. Igen, pajtás, okádtam, mint a lakodalmas kutya. Angolul alig tudnak egy-két szót, félig mutogatva a következő elmés párbeszéd zajlik le közöttünk:

– Nem tudtok aludni?

– Nem.

– Egyáltalán nem aludtatok?

– Nem. Nem tudunk más emberek közt.

– Aha. Honnan indultatok?

– Burgos.

Az négy nap. Fel a fejjel, már csak húsz van hátra.

Egy idő után elvonulnak, én a biztonság kedvéért maradok még vagy fél órát, számítok az utórengésekre.

Hajnalban arra ébredtem, hogy Gabi sietve ugrott le az emeletes ágy tetejéről, és rohant kifelé. Aztán a hang, én meg pislogok a sötétben, az emeletes ágyak hálójában, hogy ez ugye nem az volt, amire gondolok. Ugye, nem. És ha igen, mert igen, akkor mitől? És mennyire lesz súlyos? Én is bekaptam esetleg? Ha igen, mikor leszek rosszul? Az én gyomrom gyenge, már biztos hamarabb rosszul lettem volna.

A félhomályban próbálok tájékozódni, akkor látom, hogy a szomszéd ágy tetején némán ücsörög egy srác, és meredten néz maga elé. Egy másik ágy tetején a barátnője ugyanígy. Ők is rosszul vannak? Ahhoz képest nyugodtan ücsörögnek. Mi a fene van itt?

Gabi kisvártatva visszatér, vigyorogva közli, hogy a saláta kikívánkozott, majd mászna vissza az emeletre. Én, a rutinos gyenge gyomros nem hagytam. Helyet cseréltünk, egy ideig hallgatóztam, figyeltem a sötétben, Gabit, meg a két inszomniás zarándokot. Aztán elnyomott az álom.

Virradatkor elindult a szokásos készülődés. A brazilok, mint a zombik, alig van erejük, kedvük. Aludnának, de nem tudnak, és most már menni kell tovább. Gabi nem különben, falfehér, gyenge. Egy bárig jutunk, ahol teát iszik, de nincs ereje elmenni a pultig fizetni. Még nincs nyolc óra, amikor visszatérünk a szállásra, miután meggyőzöm, hogy egy napot biztosan maradhatunk, ezeknek mindegy, csak fizess a szállásért. A gondnok a szokásos morózus arccal ismét elsorolja a szoba és árlehetőségeket, végighallgatom, mint egy hangfelvételt, aztán jelezzük, hogy takarítás után ugyanoda beköltöznénk.

A nap innentől kezdve pihenéssel telik Gabi számára, míg én az elég hülye időpontban nyitó (9.50) gyógyszertárba, majd bevásárolni megyek a városba. A gyógyszerész bácsi kicsit tud angolul, nyomatékosan magyarázza, hogy mindenképpen tartsunk pihenőnapot, ne menjünk tovább, bólogatok, sí, sí, sí.

A gyógyszertárba menet sokan ülnek egy bár teraszán, nem értem, miért. Már rég gyalogolniuk kellene, előttük a Mezeta, a legendás kietlen 17 km-es szakaszával. Amikor visszafelé tartok, rájövök, hogy pontosan a bár terasza előtt áll be a parkolóba a leóni busz. Felkapaszkodnak rá ismerős és ismeretlen arcok, felismerem a vörösre sült három holland nőt, akiket Hornillosban láttam.

A hely, ahol még egy napot töltöttünk

A szállás lassan feltöltődik a Carriónba érkező zarándokokkal.

Egy pár a Fülöp-szigetekről: szépek, alacsonyak, vékonyak, olyan kütyükkel babrálnak, amikről még csak nem is hallottam. Egy koreai vagy japán lány – nem a Felhúzhatós Lány – valami gigantikus flaska spray-t kap elő a zsákjából, és akkurátusan befújja vele az ágyát és a ráterített hálózsákját. Aztán belefekszik. Az ő hite szerint ez nyilván hat az ágypoloskák ellen.

Egy arizonai hölgy roppant kedvesen ajánlja figyelmembe az ideiglenes bazárt (kb. falusi piac) a főtéren, és mutogatja a ruhát, amit olcsón vett. Megköszönöm, és megjegyzem, hogy biztos nem veszek semmit, amivel növelem a zsákom súlyát, így is ma vettem egy rakás gyógyszert… miután kiment, néztem, hogy neki KÉT zsákja van. Egy kisebb, meg egy nagyobb.

Az is vicces, ahogy az amerikaiak már most alaposan bevásárolnak a Camino de Santiago feliratú, sárga nyíllal vagy kagylómotívummal ellátott szuvenír pamutpólókból, kis táskákból. Ők még nem tudják, hogy Santiago tele van ezekkel. Közben az arizonai hölgy felvette az új fehér ruhát, nyakába világos, csíkos sálat kanyarít. Csini. Én eközben azt tervezem, hogy át sem öltözöm a holnapi gyalogláshoz.

A kényszerpihenő folytán ismerős arcok bukkannak fel a szálláson, az amerikai-indiai család, akiknek a csomagjai alaposan összementek Viana óta. Ugyanebben a városban találkoztunk először egy jófej német lánnyal, akivel akkor még nem barátkoztunk össze, de Carriónban igen. Laura egyedül járja az utat, lehetetlen helyszínről, Los Arcosból indult. Eredetileg vele volt egy barátnője, de ő Logroñóban lábfájdalmak miatt buszra szállt Leónba. A barátnőt még az ág is húzta, meséli Laura: összecsípték az ágybogarak.

Később találkozunk Alberttel, akinek elmeséljük, miért vagyunk itt. Azt mondja, ő is abban a bárban evett, ahol mi, és most aztán retteg, hogy rosszul lesz. Azt mondja, ő soha nem iszik kút- és csapvízből, csak ásványvizet és sört. Ekkor szöget üt a fejembe a kiscsibés bár udvarán a kút, ahonnan csak Gabi vételezett vizet, én nem.

Gabi jobban van, de még gyenge, ami nem csoda. Ahhoz képest, hogy a napot szinte mindketten átaludtuk, éjszaka is mélyen alszunk, töltjük az elemeket.

Következő nap