21. nap – Calzadilla de la Cueza – Sahagún (23 km) Féltávnál

Sötétben indultunk neki az útnak, és amire még nem volt példa, fejlámpával kerestük a jeleket. Nem is értettük, mit keresünk az úton ilyen korán, aztán megnéztük, mennyi az idő: nem tévedtünk, hét körül indultunk, mint eddig mindig, csakhogy rohamosan rövidülnek a nappalok. De legalább a napfelkelte szép!

Az albergue persze kiürült, utolsókként távoztunk, és most azt fontolgatjuk, hogy ezután egyre később kellene indulni, mert a sötétben, egereket, ürüléket kerülgetve, a jeleket el-elvesztve nem kényelmes haladni. Az egerek motoznak a növények között, átszaladoznak előttünk az úton, az egyik átugrott Gabi cipőjén, egy másik a lábunk alatt futott át, a harmadik hagyta, hogy egy méterről lefotózzam.

Azok a kis sötét foltok az úton egerek...

Az első faluban reggelizünk, a tourigrinók sem keltek korán, egy taxiba pakolnak éppen. A bár bejáratában helyes kék szemű kutya várja a gazdit.

Terradillos de los Templarios – micsoda menő név! – a következő állomás, csak áthaladunk, lefotózom az itteni térség jellegzetes, ún. mudejar stílusú, téglából épült templomát. A téglaépületek felhúzása a mór hódítás után ivódott be a helyiek agyába.

Maratinoson is csak áthaladunk, a 9 km-es résztáv után érünk San Nicolás del Caminóba, ahol egy albergue bárjában extra bocadillót eszünk: olivaolaj, jamón serrano, sajt, paradicsom, és kóla! Közben mókás jelenetek játszódnak le a befutó zarándokhordával. Egy orosz peregrina érkezik, fotózni készül, keze iszonyatosan remeg, a két botját a földön húzza maga után, hangosan, fülsértően karistolva a betont, mivel a gumifej már rég lekopott vagy leveszett a felszerelésről. A szomszéd asztalnál zarándoktárs, egy spanyol srác döbbenten felnéz a jelenség láttán, az evésben is megáll, nézi a peregrinát, aztán engem, az húzza a botját tovább, a spanyol kérdi tőlem, vak? Én meg röhögök, hogy nem, csak hülye. Eközben a peregrina lefotózza a bár teraszát, velünk együtt. Lehet, hogy valahol, valakinek a blogjában ott szerepelek egy képen.

A bár egyszeriben megtelik, megérkezik Albert, elnevez minket A repülőknek (The Flyers, mondja, de ha egyszer együttest alapítunk, ez lesz a neve, vagy maradunk a Bizarr Akvarista Álmoknál, mert a The Flyers biztosan foglalt). Szóval a nevet azért kapjuk, mert Albert szerint mi úgy suhanunk, hogy ő hiába indult egy órával előbb, mint mi, már meg is előztük. Befut az indiai család, mindenki faggatja őket, honnan érkeztek. Azért az ő nációjuk sem jellemző egy keresztény zarándokúton, bár én kevésbé lepődök meg rajta, mivel koreaiból, japánból is annyian vannak már úton, hogy számlálni sem lehet. JÚ ESZ ÉJ, válaszolják. Megérkezik Laura is, váltunk pár szót, mi tovább indulunk, megettük a szendvicset. Mosolygós arcokat, nyilakat rajzolok a bokámra ragadt porba. Egész nap szandálban menetelek, a cipőt a zsák mélyére süllyesztettem, mert a szandálban nem fáj annyira az ínszalagom.

Sahagún előtt érdemes a Caminót követni, és nem siettetni a megérkezést a rengeteg szállást rejtő városkába. A műút ugyan rövidebb, ám aki azt választja, lemarad az emlékműről, amely a féltávra emlékezteti a zarándokokat St. Jean és Santiago között.

Az emlékműnél helyes Virgen kápolna és híd található, egy néni pecsétet osztogat. Az asztalkán előtte papírlapon számos nyelven, így magyarul is: „Pecsét”. Igen megörül a máltaiak pénzérmés pecsétjének, amit még ezer évvel ezelőtt Cizur Menorban kaptunk. Biztos van valami összefüggés, amit mi nem tudunk, ugyanis a néni konkrétan kikereste a credentialban, aztán magyarázott valamit spanyolul.

A kápolna Sahagún határában

A féltávot jelző kaput elérve francia tourigrinók kérik, hogy örökítsük meg őket, a kezembe nyomják a gépet, és lelkesen magyarázzák, mit látunk. Megszólalnak angolul, ami meglep. Ha már így alakult, cserélünk, így nekünk is van közös fotónk, a különbség pedig az, hogy mi nem két napja indultunk, mint ők, hanem tényleg St. Jeanból… Egyébként a mai napig hálás vagyok nekik ezért a képért.

"Féltávnál"

Sahagún külvárosa iszonyú ronda, e nem túl bizalomgerjesztő részen áll egy irtó giccses, de klassz szállás, amelyet merek ajánlani, hangozzék bármilyen furán, nézzen ki bármilyen rondán, a Viatoris Hostal&Albergue.

Szilvát, vizet adnak az érkezőnek a recepción, az ágy és a vizesblokk is remek, ámulva mászkálunk a nagy térben, amely egyelőre csak a miénk. Később befut Albert, megissza az aznapi doboz sörét a szendvicséhez. A recepción remek a kávé, és aki még eddig nem tette, itt is bevásárolhat santiagósszentjakaboscaminós szuvenírekből. Bevallom, bánom, hogy itt nem vettem meg egy kerékpáros, kagylós motívumos fényvisszaverő bringás szalagot ajándékba öcsémnek, mert azt hittem, az tuti lesz majd Santiagóban is. Tévedtem, avagy a Camino napról napra rácáfol az ember szánalmas kis privát igazságaira: az amcsi turistáknak mégis igaza van, hogy már most bevásárolnak.

Internethez az állami albergue portájánál jutunk, itt van a turista információs központ is, utána sétát teszünk a városban, le a hídhoz, a Camino jelzett útvonalán. A folyóparton vicces entfa vigyorog szélesen.

Megcsodáljuk Sahagún óvárosát: a jellegzetes téglaépületek láttán olyan érzésem van, mintha Miró egy festményébe léptünk volna be. Lassan lejár a sziesztaidő, nyitnak a boltok, bevásárolunk egy jó nagy adag salátához, a konyhában evés után megtervezzük a másnapi túrát. Nelli egy nappal előttünk járt itt, ezek szerint még nem vett igénybe tömegközlekedést. Hiába, ha gyalogolni jöttél, ám kifutottál az idődből, nehezen szánod rá magad, hogy buszra szállj.

Lefekvés előtt a mosdóban ismét látom Albertet. Mintha a zokogás szélén állna, talán meg sem lát.

Felmászom a masszív emeletes ágyra. Megtelt a szállás, a mi blokkunknál alszik egy spanyol(?) fiú, valamiféle lélegeztető szerkezetet pakolt az ágya mellé. Felteszem a borogatást a lábamra, nem szabad elhanyagolni a dagadást, ha nem jegelem, hűsítem, másnap sokkal rosszabb.

Sokáig hallgatom egy fiú fülsértően hangos, olasz akcentussal terhelt angol szövegelését a buddhizmusról, karmáról, létezés-egész-rendszer megéléséről. Az egész hálóterem zeng tőle, pedig a fiú a konyhában ül. Az ajtót sem csukják be, ráadásul a hálóteremben még ég a villany is. Senki sem kapcsolja le? Senki sem szól rá? Végül lekászálódom az emeletről, és a konyha felé veszem az irányt. Azonnal szabadkoznak, csönd támad. Aztán a recepcióra megyek, ott sem kell sokáig magyaráznom egy alkalmazottnak, hogy nyugodtan oltsa el a villanyt, mert hogy kapcsolót azt egyébként sehol sem találtunk. Így esett, hogy elküldtem szépen aludni egy egész alberguét. (Nem volt nehéz, az olaszokon kívül gyakorlatilag már mindenki az ágyában feküdt).

Következő nap