24. nap – Puente de Villarente – Virgen del Camino (leóni bolyongással kb. 20 km) Ugrás Leónon át

Igazán sajnálhatják, akik Burgoshoz hasonlóan átbuszozzák a leóni bevezető szakaszt, amely az autópályával párhuzamosan halad, majd León előtt nem sokkal egy gyaloghíd révén keresztezi azt. León nagyjából 10 km-re fekszik Villarentétől, de nem olyan ipartelepen visz az út, mint Burgos előtt. Láttunk ködben alvó bocit, etettünk kecskéket: a szakállas fekete bak elnyammogta élete első kockacukrát. Én még nem láttam kecskét így meglepődni, látszott rajta, hogy cikáznak az egyszerű gondolatok a fejében, Úristen, ez mi, Úristen, ez nagyon jó, Úristen, ez mi, Úristen, ez nagyon jó, Úristen, hová lett?

Okkult fotót is lőttem, avagy végy egy teliholdat és egy fekete bakkecskét…Nyilván kecskét kockacukorral etetni valami istentelen vétek, amiért külön bugyrot nyitnak a pokolban csak nekem, de ha egyszer nem találtunk lovat… pedig már az első caminóm óta nekik gyűjtögetem a kávé mellé kapott kockacukrokat. Egyébként elkurvult ez a világ, már alig adnak valahol kockacukrot, csak ezeket a tasakos szarokat. Azt meg mégsem adom a pacinak, inkább felszippantom én.

Hajnali hold

Villarentéhez hasonló falvakon át visz a dimbes-dombos útvonal, amelyen nem sok zarándok gyalogol végig. Az autópálya feletti hídról már szépen rálátni León városára, a katedrális tornyai is feltűnnek. Valahová oda visz az utunk. A gyaloghidat elhagyva szinte egyik pillanatról a másikra találjuk magunkat az utcák szövevényében. A Camino útvonalán polgárőrök várják az érkezőket, térképet, bájos oroszlánfigurás (naná) pecsétet osztogatnak, bejelölik a térképen, merre található albergue, a turista információs iroda, és persze maga a katedrális.

A város még éppen ébredezik, sajnálom, hogy nem maradunk egész napra, de legalább ugyanennyire nem is bánom. Volna persze mit fotózni, és akadnak, akik egy nappal megtoldják az ittlétet, mint Burgosban is. León kisebb Burgosnál, viszont nem marad el szépségben, látnivalóban. A katedrálisban kedvezményre jogosít a credential, a zsákokat a portánál hagyhatjuk, audioguide-dal a kezünkben lépünk a fenséges, a burgositól teljesen eltérő hangulatú katedrálisba.

Félhomály uralkodik, óriási ólomüveg ablakok színezik és szűrik a fényt, nincs két egyforma. A katedrálisnak tulajdonképpen ezek a csodálatos ablakok a védjegyei, jellegzetességei. A gyönyörű, ép gótikus oltárral összhangot alkot a középen elhelyezett, egyetlen barokk szobor, szerencsére a barokk elemeket a gótikus katedrálisban nem vitték túlzásba.

Az audioguide végigvezet az épületen, megkerüljük az oltárt, mögötte bájos kápolnák sorakoznak, mindnek más a berendezése. A kellemes férfi és női hang egymás után sorolja itt is a Rodriguezeket, Domingezeket, Diegókat, és persze fiaikat, akik egymást váltva gazdagították a katedrálist.

Az út végén a guide elmagyarázza, hogy a barokk korszak idején felhúztak egy óriási, fából készült állványzatot(?) a templomban, amely sajnos instabillá tette az egész gótikus épületet. Egy 19. századi mérnök azonban megoldotta a problémát, megerősítette a pilléreket, és aztán vettek egy nagy levegőt, lebontották a fatákolmányt. A katedrális pedig nem dőlt össze. Remélem, most már addig sem fog, amíg felvesszük a zsákot a portán, és kilépünk a ragyogó napsütésre…

Leónban szintén igen sok albergue található, sokan fejezik be az utat itt, illetőleg kezdik el innen. Az egyik szálláson szerzünk új zarándokútlevelet, mivel a St. Jeanban kapott papír lassan betelik. A Holy Cow nevű étkezdében fagyit, pizzát, kávét rendelünk, kérésre még bocis pecsétet is kapunk. Bocis pecsét, apám… ennél jobb hely létezik? Egyébként nagyon ajánlott kitérő, egy kis Olaszország Spanyolországban.

A pihenőt követően elhagyjuk a várost, de persze ez sem egy perc, miként a megérkezés sem volt az. Érdekes, észak-olasz hangulatú épületek előtt haladunk el, és a modern városrészben is készítek pár fotót. Néhány pillanatra találkozunk ismerős zarándokokkal, az ázsiai lányokkal, akik El Burgo Raneróban a lábamon keletkezett porrétegbe rajzolt jeleket fotózták. Összefutunk Csillával is, akitől megtudjuk, hogy a nagy vihar napján továbbhaladt Mansilla felé, és sok más zarándokkal együtt teljesen bőrig áztak. Ezt az esőt mi El Burgo Raneróban vészeltünk át. Csilla marad egy napot Leónban, mert a bakancsa még nem száradt ki.

A várost folyó és parkok tagolják; a kellemes sétát megtoldjuk egy kis kitérővel. Az igazságügyi palota nem a jelzett út mentén áll, de hogy lefotózhassam, a turista irodán kapott térkép segítségével arra kanyarodunk. Amikor ismét visszatérünk a Camino vonalára, zarándokok nem sokan tűnnek fel, ahogy lassan átérünk valamelyik, Leónnal egybeépült településre.

A lakott területet lényegében el sem hagyjuk, még Virgen del Camino is León agglomerációjába tartozik. Ahogy távolodunk a katedrálistól, úgy válik a város egyre lepusztultabbá, lehangolóbbá, és ezzel párhuzamosan egyre jobban fáj az ínszalagom. Ipartelepek, külvárosi házak, bevásárlóközpontok, gazzal benőtt, elhagyatott házak, bedőlt építőipari vállalkozások nyomai szegélyezik a Caminót. Nem csoda, hogy tourigrinóknak semmi nyoma.

Virgen del Caminóban viszonylag sokáig bolyongunk, mire megtaláljuk a szállást. A ronda, modern templommal szemben domonkos rendi intézmény áll, mögötte alakították ki az alberguét (Red).

Nagyon keressük a szállást Virgen del Caminóban.

Pakolás, ágyfoglalás, fürdés után visszatérünk a főútra, hogy sörözőt és boltot keressünk. Az Alimerka szünet nélkül nyitva, bevásárolunk a vacsorához. A bolttal szemben egyszerű söröző hívogat minket, leülünk az utcára kitett asztalok egyikéhez. Néhány asztallal arrébb a Dekoratív Holland Pár ücsörög; amikor Gabi elhalad előttük kezében két korsó barnasörrel, elismerően bólogatnak. Ők is söröznek, otthon érzik magukat. Az a benyomásom, ők sem most először caminóznak.

Virgen del Camino jellegzetes temploma, kinek-kinek ízlése szerint

A szállás udvarán fogyasztjuk el vacsoránkat, és hozzá egy üveg El Cotót; legyártom a holnapi útravalót, sonkás bocadillókat. Közben észrevesszük, hogy a domonkosok a szomszéd épületben (az udvar közös) valamiféle elvonót, vagy rehabot üzemeltetnek, egy asszony magában énekel és beszélget az udvaron, aztán egyszer csak jönnek a többiek, mennek a városba csapatostul, láthatólag mindegyiküknek megvan a maga keresztje. Olyan terhek, amelyek összehasonlíthatatlanul nehezebbek, mint bármely zarándok vállán a zsák. A Burgos utáni börtön jut eszembe, a távoli, zord épület: az őrök távcsővel láthatják a pálcikaember zarándokokat. Az élet két véglete egy képbe zárva.

Később azzal ütjük el az időt, hogy megpróbáljuk felsorolni, sorrendbe tenni az Északi út állomásait. Könnyebben megy, mint a Francia út összemosódó, egyforma nevű városainak, falvainak nevét felsorolni. Fáradtság okán már nem megyünk ki újra a városba, bár azt olvastam egyes úti beszámolókban, hogy a kívülről ronda, modern templom papja szívesen vezeti végig a betérő zarándokot. Sajnos ez kimaradt.

A szállás internetdobozaihoz (ósdi asztali gépek) ülök, az egyik működő őskövületnél elolvasom a felgyűlt e-maileket, és megírom a következő beszámolót az otthoniaknak. Egy barátném csodát kér az úttól, és most már tudom, milyen üzenetet teszek le a Cruz de Ferrónál.

Következő nap