27. nap – Santa Catalina de Somoza (Szamóca) – El Acebo (29 km) Gyorsabban, erősebben, magasabbra

Megreggeliztünk a szálláson, aztán nekivágtunk az egész napos emelkedőnek. Mint minden induláskor, most is sorra vettem a képzeletbeli ellenőrzőlistát: credential – megvan, útlevél – megvan, övtáska – megvan, Gabi – megvan, én – megvagyok, akkor semmi sem hiányzik, mehetünk nyugodtan. A rituálé eredete az Északi útra nyúlik, amikor egyik nap reggel, kb. 5 km után Gabi rájött, hogy a zarándokútleveleinket a szálláson hagytuk. Úgy futott vissza értük.

A reggeli hidegben elkélt a polár, és a cipőt sem rúgta még le a lábam

El Gansónon csak átsétáltunk, a Cowboy bár, amelynek vendégszeretetéről más beszámolók írtak, még zárva volt. A mai, még kialakulatlan végcélú szakaszunk következő állomása: Rabanal. Tündéri falu, minden van benne, alberguék tömkelege, bárokkal váltakozva. Nem véletlenül: egy-kettőre akkora tömeg kerekedett, viszontláttunk astorgai arcokat, akikről tudtuk, hogy nem jöttek el Somozáig, de át sem haladtak rajta, később persze rájöttünk, hogyan és miért kerültek ide ilyen sokan. Még hogy az úton már csak holland nyugdíjasok és mi vagyunk úton! Jó nagyot tévedtünk.

Úgy döntünk, nem érdekel minket a tömeg, nem kap el a hajsza, inkább besétáltunk az utcák szövevényébe, ahol egy egészen aprócska, olasz éttermet találunk, előtte álmos, öreg kutya hever, megszaglászik minket, engedélyezi, hogy belépjünk. Öreg bácsi a tulaj, egy félreértés folytán hidegtálat és pizzát eszünk, szerencsére a bácsi rájön, hogy az óriási hidegtál után elég egy pizza is, a hidegtál (sonka és szeletelt bagett) felét elcsomagoljuk későbbre. A kutyája közben fel-felugat, ha mások közelítenek: rontja a boltot, mert féltékenyen elzavarja a többi lehetséges vendéget. Valószínűleg azt hiszi, vetélytársai lennének az asztalunknál a kéregetésben.

A kutya végül nem tud visszatartani egy idősebb, dán párt, akik kocsival érkeznek. Szóba elegyedünk, kiderül, hogy turisták, akik két éve gyalog tették meg az utat, és most kocsival is végigjárják, azt mondják, a Camino Frances legszebb része következik. Hazaútjukra a figyelmükbe ajánljuk az Északi utat, mert azt már biztosan tudjuk, hogy az szebb, mint a Francia út.

Alaposan teleettük magunkat a bárban, és amikor ismét a Camino útvonalára lépünk, meglepve tapasztaljuk, hogy akkora a forgalom, mintha már Santiago utcáin lépkednénk. 11 óra van, egy nagyobb csapat – zsák nélkül – éppen előttünk lép ki a szállásuk ajtaján, és vág neki a gyalogútnak. Rabanalban előkerültek a buszos turisták, a tourigrinók legalja, a Jacotrans ügyfelei, és azok is, akik rövidítenek az útjukon, és az „érdektelen” szakaszokat átugorják. Hogy miért éppen itt és most kerülnek elő? Nem feltétlenül a lélegzetelállító hegyvidék, hanem a Cruz de Ferro miatt.

Hosszú, erőltetett, emberhordával terhelt kapaszkodó után elérjük Foncebadónt, a helyet, ahol meg kell hoznunk a döntést, tovább megyünk-e aznap. Másokat is e kérdés gyötör, főleg azokat, akik Astorgából gyalogoltak idáig. Egy német lány hosszan, már-már kétségbeesetten győzköd egy holland nőt (akit látásból ismerünk), maradjon itt vele Foncebadónban, a tehenek társaságában. El Acebo nagyon nehéz terepen még 11 km, és nekik eddigre már bőven több mint húsz km van a lábukban, folyamatosan emelkedő, egyre nehezebb úton. A holland nő rááll a maradásra. Nekünk ott a somozai előny, bár a végére nekünk is harminc km-t mutat majd a mérleg.

Foncebadón igazán kellemes hely...

Nem csoda, hogy sokan megállnak Foncebadónban, akiket kikészített a hegy, vagy az Astorgából idevezető, hosszú út. Foncebadón azonban nem túl vonzó: a lepukkant, apró faluban egymást érik az alberguék és a bárok, rengeteg a zarándok és a szarvasmarha, előbbiek mind a Cruz de Ferróhoz igyekeznek, utóbbiak maradnak legelni. E napon érjük el a Camino legmagasabb pontját is, bár ez aligha érdekes a buszos turistáknak, mivel a magaslat „láthatatlan”, nem jelöli semmi. Úgy határozunk, nem maradunk, még korán van, a lábam jól bírja, az időjárás is láthatólag kedvező, meg kell kockáztatni a hátralévő szakaszt, hogy átbukjunk a hágó túloldalára. A guide azt írja, rettenetes meredek lejtő következik a Camino legmagasabb pontja után, amelyet úgy lehet elfelezni Ponferradába menet, ha El Acebóban éjszakázunk. Egy falu a hegy túloldalán. Foncebadónt és Rabanalt látva bizakodóak vagyunk a szállások mennyiségét illetően.

Megírom a fohászt a barátnőm érdekében, és elindulunk a két hegymenetre: előbb a Cruz de Ferróhoz, aztán pedig Manjarínba.

Feltűnik a "tű", a Cruz de Ferro

A Cruz de Ferro alapvetően csalódás. Nem tudom, miként érez az, aki tényleg kavicsot hozott idáig, hogy könnyek között, rituálisan elhelyezze az emberiség e szemétdombján. Mert hogy a Cruz de Ferro lelki és szó szerinti szemétdomb. Hever itt minden, a cumisüvegtől kezdve az eltört túrabotig, szentalakok és emberek – holtak és élők – képein át az elhagyott félpár bakancsig. Egy kő alá teszem az üzenetem én is, nem időzünk a keresztnél, míg sokan mások megállnak egy közös fotó erejéig. A hely szelleme azonban mégis működik: sokszor eszembe jut azóta, bár azt is tudom, hogy azért, mert hagytam ott egy papírt egy mondattal.

Egy másik kereszt, egyszerűségében megrázó

Manjarínt is elérjük, bekukkantunk a tákolmányba: minimál bolt, pecsét. Az elhagyatott házmaradványokból álló faluban végszükségi szállást üzemeltetnek: se villany, se víz, donativóért cserébe itt alhat, aki már nem tud tovább menni, vagy egyszerűen nomád kalandra vágyik. A tákolmány előtt útjelzőtáblák hemzsegnek, felfedezem Szegedet.

Manjarín

Szeged 2778 km

Manjarínt elhagyva egy kis asztalon donativós becsületkassza, némi ennivaló, palackos víz. Utóbbiból veszünk egyet, de hagyunk is, jusson másnak.

Szép zöld kismadár iszik egy pocsolyából, a távolban marhacsorda legel. A szemközti hegygerincen szélerőművek sorakoznak, a hely a Primitivo legszebb részeit idézi. Észrevétlenül érjük el a Camino legmagasabb pontját, közben már lélekben készülünk az ereszkedésre.

Itt már szandálban

Az út talán legmeredekebb szakaszán El Acebo nem akar feltűnni, pedig olyan messzire és mélybe látni, a távolban Ponferrada is kirajzolódik alattunk. A sziklás, málló, fehér köves úton egy olasz hölgy botorkál lefelé, hiába a túrabotja, annyira fáj a lába, megöregszik, mire eléri El Acebót. Elhárítja egyébként tökéletesen értelmetlen felajánlásunk, hogy segíthetünk-e. Persze mi is tudjuk, képtelenség. Nem vihetjük a zsákját, mert nekünk is egyensúlyoznunk kell. Az ő útja, neki kell túlesnie rajta. Nem csoda, hogy a sok buszos turistának immár semmi nyoma: csak Rabanalig utaztak, onnan fel a Cruz de Ferróhoz, ahol a kiépített műútnak hála taxival tudnak leereszkedni a hegyről.

Az ott már El Acebo

A jellegzetes házak némelyike már erősen düledezik

El Acebo határában már feltűnnek az alberguéket reklámozó ügynökök és táblák, egy férfi olyan szórólapot ad, amely frissen nyílt, úszómedencés szállodát hirdet – albergue áron. Egészen a falu legvégéig gyalogolunk érte, pedig már nagyon fáj mindenem, közel harminc km-t tettünk meg, nagyon nehéz terepen. A szállás nem rossz, a szobák szűkösek, de legalább tiszták. Szobatársaink brazilok, sosem láttuk még őket, később rájövünk, hogy tourigrinók, apró zsákkal gyalogolnak (minden nap csak egy kicsit), a nagyobb csomagon felfedezem a spanyol posta bilétáját. A holland házaspárral nem találkozunk a menő szálláson, ha el is jöttek El Acebóig, máshol szálltak meg, amit azért meg tudok érteni.

A még épülőfélben lévő hiperszuper hotel, benne zarándokszállással

Nem rossz a kilátás...

Találkozunk viszont egy magyar sráccal, Tamással, akivel beülünk a szállás éttermébe vacsorázni. Németországban él, már járt a Francia úton, de kerékpárral, és úgy gondolta, gyalog kell bejárnia, hogy valóban végigmenjen rajta. Igaza van: a kerékpár túl gyors.

A nap hátralévő része naplóírással, pihenéssel telik, most én vagyok a mosónő. Hűvös a hegyi levegő, ha az úszómedence elkészült volna, akkor sem csobbannék. A hotel annyira új, hogy még épül, és itt is lehet magánszobát kivenni, ami persze drágább, mint az albergue része. Most is látszik, mekkora üzlet a Camino, és hogy robbanásszerű az érkezők létszáma, hiszen megéri egy utolsó kis hegyi faluban ekkora hotelt felhúzni.

A recepciónál és az udvaron különféle kutyák mászkálnak, talán az itt dolgozóké. Egy border collie kikötve unja magát, sajnálom, mert ennek az okos fajtának hatalmas a mozgásigénye. Bizonyára szökős kutya lehet, egy foxi hergeli, aki viszont szabadon mászkál. A recepció pultjánál a világ legfélősebb szamojédja néz ránk enyhén bandzsa szemmel. Megzabálom! Nem hagyja, hogy megsimogassuk, elmenekül előlünk, aztán amikor távolodunk, persze kíváncsian sandít utánunk.

A szállás ablakából az alig 10 km-re lévő Ponferradára látni, a holnapi úticélunkig. Érdekes, de az eredeti terveink szerint ma Molinasecában aludtunk volna. Mindössze 8,5 km-re van innen. A mai kimerítő nap után holnapra pihenőszakaszt tervezünk, városnézéssel, bározással Ponferradában. Estére kigyúlnak a város fényei, az égen óriási viharfelhők gyűlnek. Gyönyörű, de félelmetes az idő.

Az összes döntésünk bejött, már ami az etapokat illeti. A Pireneusokon verőfényes napsütésben keltünk át, előttünk és utánunk mindenki esőben, ködben botorkált. A nem várt események persze felborították az előzetes útitervet, de talán nem is baj. A kocsmákban időnként látjuk az időjárásjelentést, mindig pont ott süt a nap, ahol mi vagyunk, köröskörül eső, zápor, zivatar. Az egyetlen felhőszakadás akkor jött, amikor elértük az egyik szállást, az esőkabátok nem kerültek elő. Mázlista pogányok vagyunk.

Következő nap