36. nap – Santa Irene – Monte do Gozo (kb. 19 km) Teljes visszaemlékezés

Későn kelve, hármasban vágtunk neki Johanne-nal a gozói útnak. Az első bárra (panzióra) egy faluban bukkantunk, megálltunk. A pultos lány előbb az ott alvó tourigrino hordákat szolgálja ki, úgyhogy elunjuk a várakozást, és Pedrouzóba gyalogolunk. Éppen ott reggelizünk, ahol hat éve ebédeltünk, és amely étteremnek a teraszáról bámultuk a helyi albergue előtt gyülekező, mind nagyobb tömeget. Most persze nem volt még itt senki. Majd pár óra múlva…

Pedrouzóban

Az itteni albergue amúgy szintén koedukált mosdóval bír, ugyanaz a helyiség áll rendelkezésre mindenkinek, minden percben. Mondják, hogy ez nem zavaró, de nekem nincs nudista rutinom, nem szívesen szálltam volna meg az út során ilyen helyen. Pedrouso amúgy sem tűnik kellemesebb városnak, ránézésre olyan, mint Arzúa vagy Sarria.

Pedrouzót elhagyva az út végre a szebbik arcát mutatja felénk, amiben az is szerepet játszik, hogy felszállt a hideg köd, és kisütött a Nap. Eukaliptusz erdők övezte út, megművelt vidék, bájos házak váltják egymást – élvezzük az utat, nem kell rohannunk, Gozóban jut hely mindenkinek bőven. Sok útszakasz ismerős, lefotózok pár helyet, hogy a hat évvel korábbi képekkel összehasonlíthassam.

Emlékszem – hogy is felejthetném el –, milyen volt hat évvel korábban Gozóba érkezni. Teljesen kikészültem agyilag, fizikailag. Gabi lőtt is rólam egy képet, amin, hmm, láthatóan dühből menetelek. Aznap ugyanis nem barátságos távot, alig 20 km-t tettünk meg Gozóig,  mint most, hanem – ahogy azt a Francia utas itinerünk alapján kiszámoltam, és amit addig is sejtettem – 37 km-t.

Hat évvel korábban, nagyjából ugyanott: dühből menetelve

Amikor azzal kelsz fel, hogy ma nem kell menned, csak 25-öt, vagy 30-at, akkor arra áll be az agyad. 30 felett azonban mindenképpen elkezdődik a nagybetűs Marathon, 30 km-t meghaladó távnál egy idő után már holtpont váltakozik holtponttal. Meleg is volt, mint most, és az állandó kínzó kérdés nem hagyott egy perc nyugtot sem: mennyi van még hátra? (Ugyanis úgy tudtuk, az aznapi etap nem ilyen hosszú, az pedig idegőrlő, hogy már sokadjára hangzik el a „nem lehetünk messzebb két km-nél” mondat. Pedig de.)

Szóval Gozó, most, hat évvel később. A szép erdei utakat elhagyva megérkezünk az ismerős vidékre, cserjés, kopárabb vidék fogad minket, aztán a reptér kerítése, rajta a Hyperion egyik jelenetére emlékeztető, bizarr látványt nyújtó gally-keresztekkel. Most még több van belőlük, mint hat éve. 

Elhagyjuk a Caminós emlékművet is, amelyet szintén mindenki megörökít (lásd a hat évvel korábbi blogban). Innen már a legtöbben befutnak Santiagóba, nem állnak meg 5 km-rel felette, Monte del Gozóban. Pedig megéri: a szállás kényelmes, olcsó, tágas, Gozó olyan, mint egy külön város. Másnap reggel egy óra alatt besétálsz Santiagóba, és előtted az egész nap arra a városra, amit már egy hónapja (vagy inkább még régebb óta) vársz, hogy (viszont)lásd. Hat éve különleges élmény volt látni a sok-sok zarándokot Gozóban, a férfiak borotválkoztak, a nők csinosították magukat, mindenki igyekezett felvenni a legjobb ruháját a másnapi „randira”, Santiagóval.

Van, ami nem változik, és van, ami igen. Hat éve nem láttunk itt ennyi zarándokot, most az út és a bárok teraszai zsúfolásig megteltek. Hat éve még senkinek sem volt okostelefonja, ma mindenki azt bújja. Hat éve még nem léteztek ennyire kiterjedt szolgáltatások a tourigrinók részére, ma látszik, hogy milyen sok helybeli(?) ebből él. Gozó előtt felirat hirdeti a zarándokok véleményét.

A zsákokat, bőröndöket szállító autók egyike, Johanne is megörökítette

A reptér utáni bárban óriási, gazdagon telerakott bocadillót eszünk, Johanne kicsit fáradt, ahogy mi is: érezzük a tegnapi nagy menetelést. Johanne a gyomrára panaszkodik, később már helyrejön, kaja után szárnyalunk a hegy felé. Az albergue előtt 20 perccel még egy bárba betérünk – miért is ne tartsunk pihenőt? –, az óriási kertben napfürdőző, barátságos csirkék mászkálnak.

Monte del Gozo nem változott, kimossuk a ruháinkat és magunkat is. Sétálunk egy kicsit a kihalt zarándokvárosban, amelyet évekkel ezelőtt II. János Pál látogatásának alkalmával húztak fel a hegyoldalban. Akár ezer zarándok is elfér itt. Gozó az a szállás, amelynek kapujára sosem írják ki, hogy megtelt. Saját étterme is van, de most minden zárva, vége a szezonnak. Ettől egy kicsit olyan hangulat támad a kihalt tereken, mintha valami szovjet városban mászkálnánk atomtámadás után. Visszakapaszkodunk a hegytetőre, hogy a faluban vadásszunk bárt.

Turisták Gozón áthaladó hordái

Szivárvány és a II. János Pál emlékmű

Gozó játszótere kissé kihalt

La Peregrina

Galicia ismét megmutatja óceáni éghajlatának jellegzetességeit. A hegyről már rálátni Santiagóra, a várost alaposan megöntözi egy könnyű, szeptemberi zápor.

Bizony, az ott már Santiago, és ekkor még süt a nap

Pechünkre előkerül Sajtbácsi, kezében a Compostelával. Elgondolkodom, mikor előzhetett meg minket gyalog, ha egyszer Melidéből csak Arzuáig tervezett menni aznap, ezer vízhólyaggal és ragtapaszokkal tűzdelt, sajtszagú lábán. Azt mondja, Melidéből Pedrousóba menetelt (ez mennyi lehet, 35 km?), majd ma Pedrousóból Santiagóba, és most onnan ide vissza, a hegyre. Magyaráz valamit, hogy azért jött vissza, mert itt nyugisabb, csöndesebb, ehhez képest állandóan a társaságot keresi. Bárkiét, akihez beszélhet, akinek elregélheti a dél-olaszok világfájdalmát és feltalálói nagyszerűségét. Először a bárban lepett meg minket, Johanne egyből leszűrte a fickó személyiségét, és ő sem bátorította, hogy foglaljon helyet; szerencsére nem is telepedett oda hozzánk.

Később, amikor a szállásra visszatérve a lenyűgöző naplementét fotózom, ismét rám akad, de ha nem muszáj, nem válaszolok, inkább távolságot tartok. Meg is jegyzi, hogy ő csak beszélgetni akar, mert a magányt nem tudja elviselni. (A legjobb helyre jött. Másfelől egy percre sem gondolkodik el, vajon miért menekül előle mindenki. Sajnálom is szegényt. Mondott valamit korábban arról, hogy a fia skizofréniában szenved, az anyja van vele otthon. És ő? Ő járja a Caminókat, „gyógyulásért” imádkozva.)

Következő nap