38. nap – Santiago de Compostela – Negreira (24 km) Ismét úton

A Fisterra-Muxía út

Bár munkanap reggelére virradtunk, 7-8 óra körül még alszik Santiago, mialatt áthaladunk rajta. Úgy lopakodunk ki, ne is tudja, hogy ilyen gyorsan elhagyjuk. Na jó, ez azért nem igaz, mert nem olyan messze az Acuariótól olyan remek bárt találunk, hogy elhatározzuk, ide még visszatérünk a végső hazaindulás előtt. Gigantikus cafe con leche, narancslé, croissant az asztalunkon, a kávét meg sem tudom inni, annyira sok. A pultos fiú aggódva kérdezte Gabitól, amikor fizetett, hogy valami bajom volt a kávéval?

Könnyű sétatempóban hagyjuk el a várost. A katedrális mellett elhaladva kihallatszik a kopácsolás hangja, odabent ég a villany, akár egy bárban. Nocsak, vannak itt korán kelő, dolgos spanyolok is?

A Negreirába vezető út jellegzetes szakaszai, pontjai sorra felidéződnek. Tudom, hol kell hátranézni, a dombról látszik Santiago, a párába, és ezúttal állványzatba burkolt katedrális tornyai. Hat éve is lefotóztam innen, akkor is kelt a Nap. Megismerjük a helyet, ahol hat éve elvétettük az utat, és tettünk egy kört egy tisztás mentén. Akkor sokan voltak úton, most egyelőre családiasnak tűnik a hangulat. Később egy turista előz meg minket a kis zsákjával, majd zarándokok is, Stan és Pan, egy nagydarab és egy kistermetű férfi, akiket valahol Melide környékén láttunk. Ránézésre száz kilométeres zarándokok Sarriából, akik ráhúznak még egy kicsit az óceánig. Találkozunk egy rendkívül fogalmatlan nénivel is, aki Villafranca del Bierzóból indult. Végig út közben tájékozódik a távolságokról, szálláslehetőségekről, és ezek szerint mindent rögtönözve old meg. Ő tudja. Nem kell meglepődni a szembeforgalmon sem, akadnak, akik körtúraszerűen mennek végig a Fisterra-Muxía útvonalon.

Áthaladunk falvakon, lakatlan lakóparkok mentén, eukaliptuszerdőkben. Találkozunk egy aprócska, barátságos nyuszival, másutt kutyák alszanak egymás hátán. Megmásszuk a negreirai út emelkedőjét, ahol a kanyarokban padok állnak, rajtuk mókás feliratok bíztatják a zarándokokat, mint „nincs már sok”, „ne ülj le”. Végül 16 km után egy bárban óriás bocadillót falunk (Pontemaceríában).

Nem sokkal később, és nem sokkal Negreira előtt érjük el az út egyik legszebb részét, a folyó fölötti hidat és a zúgót. Azt hiszem, több fotót készítettem róla, mint Santiagóról… Ezúttal borongós az idő, hat éve verőfényes napsütésben fotóztam, de ami ugyanolyan: a tükörsima víz, mielőtt eléri a zúgót.

Negreira mit sem változott. Ezúttal nem akarunk az állami szállásra menni, hat éve sem volt túl jó élmény. Megpróbálkozunk a Red alberguénél, de a hely sem szimpatikus, és az ára is borsos. Elblattyogunk az államihoz… Meg is bánjuk! Gabi puffog, koszos a hely, tele nem túl rokonszenves zarándokkal (csak neki, szerintem átlagosak), viszont a mosdón már én is kiakadok, visszatérve el se nagyon merem mondani neki a tapasztalatokat. Csak én mosok, Gabi nem hajlandó, és nem adja ide a sajátját, hogy kimossam neki. Tudom, hogy másnap keveset megyünk, ott lesz időm mosni, ebben az ótvarban meg nincs gusztusom hozzá. Rühellem ezt a helyet, már három éve is a legnagyobb parasztokat vonzotta. Pedig egy tök jól felszerelt albergue lenne, csak magasról szarnak a vezetésére.

Miközben aggyozunk, érkezik egy fickó – te jó ég, még a Mezetán láttuk utoljára, olyan morci volt, senkivel se beszélt soha, ránézésre német vagy angol, esetleg holland, nem tudom –, akkor se volt szimpi, és most egyszeriben Gabi ágyára pályázik. Mivelhogy az a 14-es sorszámú, és ő oda írta be magát a listán (tök önkényesen, mint mindannyian, mivel még a szállásadó nem érkezett meg). Azt mondja, az az ő ágya, és mutat Gabiéra, amin már a hálózsák is leterítve, apróságok szétpakolva. Több se kellett, felhúztam magam, mondom neki angolul, azt nem hiszem. Mire ő: de az a 14-es, és jött a hülye listával, mire én: te biztos nem alszol mellettem, keress másikat az itt lévő 6-8 szabad ágyból. Na, erre végre eloldalgott.

Egy szó mint száz, az albergue municipalt továbbra sem ajánlom, a legnagyobb baj vele az, hogy gazdátlan, felújításra, gondviselésre szorul, és az idióta zarándokok kordában tartására jól jönne egy ügyeletes szállásadó. A mosdók kritikán aluli állapotban. Mindenki kedvére használja a konyhát, a társalgót, ahol legalább vannak könyvek. Az hospitalera néha beugrott, begyűjtötte a pénzt az újonnan érkezőktől, aztán megint lelépett.

A többi zarándok gyorsan elfoglalja a konyhát, vagy nagyon éhesek lehetnek, vagy még mindig nem tanulták meg, hogy estére tök üres lesz, és nem kell egymásra várni, a Caminón igazán ráérnek mindenre. Azért érthetetlen a hordaszerű viselkedés, mert aki Santiago után is gyalogol, az már veterán zarándok kell legyen, olyan ember, aki sorba állt a zarándokirodán legalább két órát a Composteláért…

A szállás előtt megjelent egy vándor, főként abból él, hogy bakancsokat farag, mármint nyakbavalót. Nagyon szép, bájos darabokat készít, és mindegyikbe jut egy „forgácsnyi” valami legendás életfából. Hajdanán Francisco Calderón is zarándokolt a Caminón, szerintem most is zarándok. Rájövök, hogy előző nap láttam őt Santiagóban a dudások árkádjánál, a katedrális mellett, de már túl fáradt voltam, hogy a szintén fáradt Gabit visszarángassam, hogy nézd, nézd, fából faragott bakancsok és szívecskék, vegyél nekem egyet! És most ismét ölembe hullott az alkalom.

A miniatűr bakanccsal a nyakamban besétálunk a városba, ahol remek sörözőre bukkanok, indítványozom, hogy ide üljünk be viszonylag hosszabban. Kávé, forrócsoki, kézműves sör, rágcsa, a délután jól telik, aztán vásárlás a Gadizban. Nem tudok ellenállni egy szép avokádónak, és beszerezzük a szokásos gazpachónkat is. Az este naplóírással, pihenéssel telik, és a reménykedéssel, hogy az irtó koszos szálláson remélhetőleg nincs bigi-bigi…

Nem jön álom a szememre, hallom, hogy valakik ismét befoglalják a konyhát, sokáig főznek, esznek, mosogatnak, nem tudom, mit csinálnak. Nekik holnap nem gyalogló napjuk virrad?

Következő nap