39. nap – Negreira – Vilaserío (12 km) Csodabogarak

Gabinak igaza van, ez a negreirai zarándokhorda tényleg furcsa és antipatikus. Érthetetlen reggeli tevékenységként nekiállnak csapatostul tojást sütni, amihez masszív kakaszag társul, áramlik befelé a szobába. A zaj és más zavaró tényezők ellenére kb. utolsókként lépünk le, amikor már világos van odakint. Ezúttal nem kockáztatjuk a rettenetes eltévedést, mint hat éve…

A tegnapi morci zarándok ma normálisabb, köszön(!), ami még a Mezetán sem volt szokása, sőt, most mintha még el is mosolyodott volna. Megfigyeltem, hogy vannak emberek, akikre rá kell kicsit dörrenni, vagy visszaszólni, és máris normalizálható-semlegesíthető az addigi kényelmetlen viszony.

Jellegzetes, ronda helyi kutya

A mai nap csupa meglepetés, főleg, hogy ezt az utat gyakorlatilag először járom, mivel a hat évvel ezelőtti eltévedés alaposan másfelé vitt minket a jelölt útról. Egy darabig találgatunk, hol vétettük el akkoriban, több lehetőség is adódott… Erdők, néhány házas, tehénszar szőnyeggel fedett utcák, térképen fel sem tüntetett falvak… Egyébként Galicia legszebb vidékén járunk.

8 km-nél nyoma sincs bárnak, hiába írta a santiagói hivatalos itiner, egész az úticélunkig müzliszeleteket nyammogunk. Szerencsére ma csak nagyon keveset terveztünk gyalogolni, az Olveiroába vezető utat kettébontjuk Vilaseríóban. Érződik, hogy valójában sokan vannak úton, 11 órakor Vilaseríóban hordák töltekeznek a bárban, és haladnak tovább. Mi is iszunk-eszünk, aztán befizetjük a szállásdíjat. Kellemes alberguét üzemeltet egy család a bárral együtt, úgy fest, tavasztól őszig igyekeznek halálra keresni magukat, hogy aztán átvészeljék a telet. Persze lehet, olyankor másból élnek, nem tudom. Az arcukon látszik, hogy iszonyú fáradtak, de a szállás tisztaságára, felszereltségére, modorukra és a kajára, kiszolgálásra nincs panasz, sőt. Néha elgondolkodom, hogy működik itt az adózás, mert nyugtát csak a gyógyszertárakban, az állami szállásokon és az élelmiszer üzletláncokban kapunk.

A nap még szinte teljes egészében előttünk áll: mosással, alvással, festéssel, sörözéssel telik. Az asztalok helyét a füves részen ki kell tapasztalni, egy német fickó alatt besüppedt és eldőlt a szék, megrántotta a hátát. Egy perccel később Gabi alatt is besüppedt a talaj, de ő idejében hárított.

A délutánt a szabad levegőn töltöm, sokat festek, lassan összeáll a novemberi kiállítás anyaga (dehogy, arra még otthon is dolgoznom kell). Egy elhaladó csapat zarándok felettébb örül nekem, egyikük a hüvelykujjával mutatja, szuper! Nos, igen, egyesek hegedűt, bendzsót, gitárt, mások festőfelszerelést visznek magukkal. Nem lógok ki a bolondok sorából.

Két asztallal arrébb egy amerikai lány iszonyú hangosan, affektálva beszél, időnként látványosan nyújt, hogy lehetőleg mindannyian megcsodálhassuk kisportolt alakját, makulátlan fehér bőrét, ide-oda csapódó, hosszú szőke haját. St. Jeanból indult, meg amúgy minden egyebet megtudunk, nem csak mi, az összes asztal, mert órákon keresztül, fáradhatatlanul pofázik. Egy német asztaltársaság nyilvánvalóan unja a rettenetes vakert, énekelni kezdenek, mint egy kórus, jó hallgatni, a festés is jobban megy. Az amcsi lány persze nem veszi a lapot, amikor elhallgatnak, mindenáron dumálni akar velük, feldobja témának, hogy milyennek találják a spanyol kaját? Nem túl szpájszi? A németek néznek, hogy a micsodát? Én sem értettem először,mit akar, a lány ugyanis fődnek ejtette a food szót. Texasból jött a szentem.

Mára igazán szép időnk lett, remélem, az út hátralévő részén is ilyen marad. Sok jót kell kívánni útközben az idegesítő embereknek. Kedves texasi lány, maradj fitt, izmos, nagydumás!

Lassan lemegy a nap, megéhezem. Tervezgetünk, lábfájás (és megelőzése) miatt kettétörtük a mai etapot Olveiroa felé. Tényleg könnyű eltévedni, figyelni kell, jobban, mint a Francia úton. A jelzések el-eltünedeznek, főleg sötétben. Mindig meg fogjuk várni a pirkadatot.

Vacsorára beülünk az albergue bárjába, platos combinadost rendelünk. Elmentem a mosdóba, és amikor visszatérek, Gabi valamiről beszélni kezd, így nem kerülök kínos helyzetbe, mivel nem szólaltam meg, hogy csak ránk tartozó dolgokat ecseteljek. Miközben Gabit hallgatom, feltűnik, hogy időnként a hátam mögé, a pultra pillant. Éppen hátrafordulok, hogy megnézzem, miért, amikor az ok már oda is lép hozzánk, és Gabi azt kérdezi a fiútól, magyar vagy? Ő pedig magyarul válaszul, hogy nem. De mi, ugye, magyarul beszélünk most, jól hallotta, ugye?

Kedves blogolvasók, ismerjétek meg Maxet, a skótot, aki beszél magyarul, angolul, spanyolul és még ki tudja, hány nyelven, élt Pécsen is, elzarándokolt Máriagyűdre. Honnan a magyar tudás? Két magyar lánnyal is járt (elvileg nem egy időben), és ő maga mindössze egy-két év alatt tanult meg magyarul. Gyakorlatilag szinte tökéletesen. Keresem a kandikamerát, hogy ez biztos valami vicc, ez a srác magyar, és csak tetteti, de nem. A pultossal spanyolul beszélt. Másokkal angolul. Irtó jó fej, felhívtuk a figyelmét Balázs muxíai alberguéjére, és a fisterrai magyar alberguére is.

Ilyen a Santiago utáni szakasz. Minden visszatér, ami Santiago előtt történt, csak sűrítve. A kényelmetlenség és a dőzsölés, az elviselhetetlen, idegesítő, buta zarándokok, és a szórakoztató, nagyszerű emberek, a hervasztó, és a következő pillanatban lenyűgöző táj, az álmatlan és a pihentető éjszakák. Remélem, ez utóbbi lesz a ma este.

Következő nap