40. nap – Vilaserío – Olveiroa (kb. 22 km) Áldott napunk

Pirkadatkor ébredünk, átballagunk a bárba, ahol óriási toastot kapunk reggelire. Indulás után nem sokkal párás, bocicsordás napfelkeltében van részünk. Ez tömény Galicia: kukoricatáblák váltakoznak eukaliptuszerdőkkel és legelőkkel, a napsütés felé nyújtóznak a hidegtől bágyadt meztelencsigák, és amikor visszanézek, mögöttünk halvány aranyfénybe burkolózik a világ.

Lassan haladunk, mert sokat fotózok, Gabi egyszer csak mutatja, most nézzek vissza, én meg majdnem továbbmegyek, mivel folyton ezt teszem, de aztán mégis megfordulok, és eláll a lélegzetem.

Ahogyan már írtam: a Santiago utáni útszakasz az óceán felé külön Camino, kiköveteli a gyaloglóktól, hogy annak tekintsék, minden visszajön e néhány nap alatt, a nehéz is, a jó is. A csúf és a legszebb. Az egész úton két olyan napunk is volt, amire azt mondom, tökéletes. Az egyik az első gyalogló nap, amikor St. Jeanból felmásztunk a hágóra. A másik a mai. Semmi mást nem érzek most, csak hálát.

A sok fotózás miatt Gabitól lemaradva, egymagam bandukolok, és hallgatom a galiciai csöndet, a túraszandálom alatt nyikorduló kavicsok zörejét, mélyen beszívom a hűvös, párás levegőt. Később lekerül majd a meleg réteg, ma is nagyon szép napsütéses időnk lesz, esőnek még az ígérete sem lebeg az égen, ami két okból is csoda: szeptember végén járunk, óceáni éghajlatú vidéken. Itt az a normális, ha folyton esik, de legalábbis borult az ég. Erre tessék, visszaszállt ránk az út számtalan, nem túl szimpatikus emberek felé küldött jókívánságunk.

Lassú tempónk összeérik, ismét együtt gyalogolunk tovább. A felkelő nap hosszúra nyújtja az árnyékunk, mint a Mezetán.

Lehagyunk néhány tanácstalan tourigrinót, félnek, hogy eltévednek, ezért most sietősen a nyomunkba szegődnek, de a sétatempónkat sem bírják. Talán nem tudják, hogy Galiciában a fordított kagyló jelzi az utat?

Boldog vagyok, hogy tegnap nem haladtunk itt át, hanem megpihentünk Vilaseríóban. Ezt az útszakaszt tegnap délután tettük volna meg, és már nagyon fájt volna a távolság és a hőség. Így viszont sokkal szebb, élvezetesebb. Szinte egész nap szandálban megyek, mint a Mezetán. Ugyanez az útszakasz maradt ki hat éve, valamennyi Caminónk legnagyobb eltévedése folytán. Most sokszorosan kapom meg az ajándékot, hogy láthatom, hogy így láthatom.

Szív alakú foltot viselnek a tehenek a fejükön. Később beérünk egy csordát, esélytelen elkerülni őket, meg kell várni, míg a néni rátereli őket a legelőre. Amikor valamelyik balga leáll oldalt legelni, a többiek szó szerint felgyűrődnek rá. Hárman nézzük a tehenek hátsóját egy német zarándokfiúval, aki fél órával korábban elrobogott mellettünk. Megbeszéljük, ez a galiciai traffic jam. Az út ismét türelemre tanít.

Az etap második felében egy magaslatról megpillantjuk az egyik nagy galiciai belső tavat, amelyet hat éve gyakorlatilag megkerültünk, kb. 7-8 km-rel dobva meg a Negreira-Olveiroa szakaszt. (Akkor még nem volt szállás Vilaseríóban, bár mindegy is, ha lett volna, addigra mi már bőven eltévedtünk).

A tó gyönyörű, de a Camino nem közelíti meg. Azt sem tudtuk eddig, hogy létezik, illetőleg Gabinak rémlik, még az első útjáról, 2005-ből.

Az utat horreók is szegélyezik, a speciális galiciai magtár némelyike olyan öreg, mint a föld, amin lépdelünk, de akadnak egészen újak is. Összedőlt, felújított, repkénnyel benőtt, gondosan ápolt, kőből, téglából rakott – mindenféle akad a helyi státusszimbólumból. Elhaladunk egy újabb tehéncsorda mellett; itt a német juhászt is arra használják, ami a kutyafajta nevében áll.

Gabi időnként felismer helyeket, mivel ő 9 éve végigment itt. Elhaladunk a jellegzetes szikla előtt, a tövében egy néni ücsörög.

Lefotózom a kereszteződést, amerről 6 éve megérkeztünk, és ahol – egy km-re a szállástól – leültem a földre, hogy jól kihisztizzem magam, mert már annyira fájt a talpam, hogy a műút menti csíkokat számoltam, hogy egyáltalán tovább tudjak menni. Most semmi bajom. Hat éve a Camino egyik legnehezebb, legkilátástalanabb, borongós napja volt, most az egyik legjobb.

Nem az állami szállást választjuk, hanem a panzió alberguét. Nosztalgiázni azért elmegyünk a skanzen alberguébe, miután berendezkedtünk a helyünkön. Beülünk a „municipal” bárba is. Hat éve is nagyjából ennyit sétikáltunk, mivel Olveiroában még annyi látnivaló sem akad, mint Negreirában. A skanzen, a bár, a temető és a templom.

Visszatérünk az albergue teraszára, ahol eddigre már egyre többen ücsörögnek a szállóvendégek. 

Mi is választunk egy asztalt, ahol jókávéval, borral, pimientos de Padrónnal folytatjuk az időtöltést. Közben festek, készül a megpakolt zarándok.

A padróni paprikát csak a helyiek ismerik, meg az olyan visszatérő Galicia-rajongók, mint mi. A teraszon mindenki sört iszik, és bámulnak, amikor Gabi fehérborral és egy tányér padrónival tér vissza az asztalunkhoz. Mint a sznob turisták, kortyolunk, és falatozunk. Hogy mit kell tudni a padróni paprikáról? Lesz még poszt, és elmagyarázom. Mások is követik példánkat, sör helyett borral folytatják. Talán a paprikát is bevállalják...

Éjjel persze bánom a dőzsölést, a bor, a kávé, és valószínűleg az élményekkel telített nap sokáig nem hagy aludni.

Következő nap