42. nap – Pihenőnap Muxíában

Végre addig alhatnánk, ameddig csak akarunk. Persze már korán reggel kezdődik a mozgolódás a szálláson: sokan utaznak vissza busszal Santiagóba, vagy épp gyalog vágnak neki a fisterrai útszakasznak. Bárhogy is legyen, mindkettőhöz korán kell kelni.

Mi is feltápászkodunk, amikor megvirrad. Kora reggel delfineket látunk az öbölben – sokszor hallottuk már, hogy beúsznak idáig, de most láttam először (és ezzel együtt vadon élő delfint is).

Nem éppen felemelő élmény viszont, hogy találtam egy sirályt, mélyen a móló szikláinak repedésében, valószínűleg beleesett, és nem tudott kijönni. Esélytelen, hogy lemásszunk odáig. Ha jön a dagály, az vagy megmenti, vagy megöli a madarat.

Reggelizünk a kikötőben, aztán sétálunk a parton, hullámokat fotózunk a kerek sziklákon állva, és felmászunk a város fölötti magaslatra, ahonnan rálátni Muxíára. Itt is harangoznak, csak húzogatják, kongatják. Rózsától később megtudjuk az okát: valaki meghalt.

A halászfalu nem a Caminóból él, bár nyilván ez is hozzájárul fennmaradásához. Jó látni olyan helyet, ami nem függ a zarándoklattól, de azért jót tesz neki, hogy Fisterrán kívül idáig is eljönnek a zarándokok. Népszerűségéhez bizonyosan hozzájárulnak a santiagoi szórólapok és persze Martin Sheen és Emilio Estevez filmje (The Way).

Albergue Delfin

Kiváltjuk a helyi Compostelát, a Muxianát. A sorállást az itteni turista információs irodán sem ússzuk meg, de ez most szórakoztató. Elnézegetem, milyen emberek állnak sorba papucsban, farmerban, retiküllel a vállukon. Turisták, azt hittem, térképet kérnek, helyette ők is a Muxianát váltották ki… Egy német zarándok nem tudta, hogy Liresben pecsételni kell, ez a feltétele annak, ha valaki Fisterrából jövet Muxíában bizonyítani akarja, hogy gyalog tette meg az utat, és jár neki az okirat. Pecsét híján az okostelefonjában lapoz, míg az ügyintéző bólint az út során készült fényképek láttán.

Az ügyintézés után kimegyünk a playára, lábat áztatunk, várat csöpögtetek a homokból. A szállásra visszatérve rajzolgatok a vendégkönyvbe, este pedig beülünk abba az étterembe, amelyet Rózsa ajánlott. Bort iszunk, kétszemélyes tengergyümölcsei tálat eszünk, a serpenyőben halak, kagylók, rákok, burgonya. Az étterem tulajdonosa tangóharmonikázik a nagy csapat tourigrinónak, egy helyi fickó némelyik hölgyet meg is táncoltatja. Egy óriási lepedőn olvasható a dal szövege, mint egy karaoke bulin. A pultnál ismerős alak tűnik fel: iszik egy sört a bakancsfaragó Francisco Calderón. Meglát minket, és az asztalunkhoz jön, hogy koccintsunk.

Jóllakva és fáradtan térünk vissza a szállásra. Ismét visszazökkenek a Camino-rutinba, mert holnap megint vár ránk a gyaloglás, talán az utolsó az úton. Ne feledjük a pecsétet Liresben!

Következő nap