29. nap – Ponferrada – Villafranca del Bierzo (25 km – a hosszabbik úton) Belátható távolságok

A négyágyas szobában mi hárman magyarok még aludtunk volna, ha az őrült fickó nem döntött volna rekordot a korai kelésben: 4.45-kor óriási robajjal ugrott le a felső emeletről, és bár nem készülődött sokáig, mégis, hogy lehet és minek ilyen iszonyú korán felkelni, indulni? Még több mint két órát gyalogolhat a teljes sötétségben, hidegben. Ráadásul Ponferradából a félhomályban kitalálni nem volt egyszerű, a jelzések elvesztek, a tegnapi turista várostérképen egyszerűen nem bírtam kiigazodni. Persze, mire mi elindultunk, az albergue szinte már teljesen kiürült.

Külvárosi, iparosodott, részben elhagyatott házakkal tűzdelt vidéken haladunk, miután nagy nehezen elhagyjuk Ponferradát.

Az égen esőt ígérő felhők gyűlnek: két faluval arrébb, Camponarayában leszakad az ég, és Gabi esőkabátja a nyakánál teljesen beázik. Nagy a kísértés, hogy egy borászatnál megálljunk, hagyjuk a fenébe az aznapi hátralévő gyaloglást Bierzóig. Utólag azt hiszem, ha ott megálltunk volna egy-két pohár borra, ott is ragadtunk volna estére is.

Semmi jele, hogy tisztulna az ég, de inkább továbbmegyünk. Néhol majd’ beleragadunk a sárba, másutt betonon vagy köves úton haladunk. A fájó ínszalagom egyiket sem díjazza. Minden lépésnél keresem a kevésbé megterhelő szögben álló köveket, hogy a lábam ne törjön meg nagyon, amikor földet ér. Folytonos játék ez az úttal, most már Santiagóig, ha nem jön közbe semmi.

A levegőben mintha ánizs és kapor vegyülne, frissen vágott növényzet illata terjeng az esőben. Aztán Cacabelosban a felhőszakadás varázsütésre abbamarad, és kisüt a nap. A helyes városkán átrobogunk, kihagyjuk a bárokat, és csak Pierosban állunk meg a falu utolsó házában üzemelő, tündéri bárban.

Pieros után elágazik az út: vagy a műutat követed, vagy pedig a mintegy 2 km-rel hosszabb dűlőutakon és egy kis falun át közelíted meg Villafranca del Bierzót. Az utóbbit választjuk természetesen. Rajtunk kívül szinte senki sem tesz így, a felázott utakat valószínűleg nem akarják kockáztatni, ráadásul a ponferradai tömegnyomor hasonló állapotokat vetít előre Bierzóban is, ezért a legtöbben sietősre fogják az utat.

A vidék egyszerűen gyönyörű, lenyűgözőek a hegyek, az üde zöld szőlősorok, egy férfitól szőlőt is kapunk. Mondjuk előtte már alaposan lelegelésztem a tőkéket, úgyhogy amikor a helyi gazda leszólít minket, és rövid beszélgetés (beszélgetés = ő beszél, mi vigyorgunk és bólogatunk) után arra bíztat, hogy kóstoljuk meg a szőlőjét, udvariasan elhárítom és mutatom, hogy útközben már csipegettem. Megvetően legyint: „De nem az enyémet!” Lehetetlen ellenállni. 

Továbbhaladva már látjuk, hogy ismét esni fog; mire Bierzóba érünk, megint leszakad az ég. A municipal albergue a város bejáratánál található, az előző esti szobatársunk, az őrült fickó a tornácon bámulja az esőt. Az extrém korai keléssel és tempóval nyilvánvalóan órák óta itt lehet, és unatkozik. Mi értelme van ennek, nem tudom.

Az állami szállás nem túl szimpatikus, inkább nekivágunk a városnak, elhaladunk egy másik szállás előtt, amely úgy hirdeti magát, hogy senkit nem küldenek el, érkezzen bármilyen későn, bármilyen betelt állapotok idején. A város másik végén viszont akad egy Red albergue (Piedra) is, azt választjuk, éppen akkor, amikor az eső újra ömleni kezd. Nagyszerű a hely, teát kapunk a regisztráció előtt, a barátságos hospitalero elbeszélget velünk. Amikor kiderül, hogy ez már a harmadik közös Caminónk, de első alkalommal vagyunk a Francia úton, meglepődik, azt mondja, milyen eredetiek vagyunk, szinte mindenki más a Francia úttal kezdi a camino-függőséget. Kimosatjuk a ruhákat, és mire végzünk a tisztálkodással, eláll az eső: irány a városka, amely legalább annyi meglepetést tartogat, mint Ponferrada.

Ez a hely St. Jeant idézi...

Bierzo borvidéki város, ennek megfelelően tele van tripadvisor matricás éttermekkel, mi az El Casinóba ültünk be, csak ajánlani tudom. Borozunk, kalamárit, csípős szószos krumplit falatozunk. Az elégedettség spanyolul is ñamm-ñamm!

Tele a város tourigrinókkal. Megtudjuk, hogy a spanyol turisták sokszor csak hétvégére jönnek, és ezért tűnik fel és el több száz ember: mindenkit a nevezetességek, a Camino ikonikus helyszínei és a nagyobb városok érdekelnek. Az olyan közbülső vagy a legnehezebb részek, mint a somozai útvonal Astorga után, vagy a kegyetlen ereszkedő El Acebónál, nem fontosak számukra. Sokszor előfordul, hogy a délelőttöt gyaloglással töltik, de a nehezebb vagy a nap hátralévő szakaszát már busszal vagy taxival teszik meg. Így már értem a somozai szállások versengését: nem halad át rajtuk annyi ember, mint ahányan Rabanalban alszanak, a Cruz de Ferro előtti emelkedőnél.

Variációk egy témára

Valamiféle fesztivált rendeznek a városban, felgyűlik a bámész tömeg egy meredek lejtőnél, amelyen hamarosan házilag készített „járművek” versenyeznek. Az egyik tákolmány a nézők között landol, valakit elvisz a mentő.

Ez meg a spanyol grumpy cat véleménye

Az időjárás kiszámíthatatlan, végül inkább a szálláshoz megyünk, a bejárattól nem messze ülünk be borozni egy Casa Mendez nevű helyre, ahol helyi borokat kóstolunk. Az ég bármikor meggondolhatja magát, és esőre váltja az ígéretet. Rossz jel, mert azt ígéri, másnap is cipőben kell rónom a kilométereket a kényelmes szandál helyett.

Míg nekem a lábam, addig Gabinak az esőkabát jelenti a gondot: az öreg poncsó esőkabát kiszolgálta az idejét, az anyaga megadta magát, és ezt csak most vettük észre. Remélhetőleg minél kevesebb esőnap vár ránk Santiagóig, amely immár 200 km-en belül van!

Következő nap