30. nap – Villafranca del Bierzo – O Cebreiro (1300 m, 29 km) Amit ma megmászhatsz, ne halaszd holnapra

Nagyon jót aludtunk Bierzóban, szinte utoljára kelünk, reggelizünk az alberguében, aztán még a sötétben nekivágunk a hegynek. Az út a műút mentén visz, néha bringaúton, amelyet betonkorláttal választottak le a gyalogosoknak, kerékpárosoknak. Bár hétfő reggel van, szinte alig élénkül a forgalom. Elhagy minket két magas, szikár, ötvenes férfi, németeknek nézem őket (később kiderül, hollandok), megcsodáljuk a bakancsukat. Iszonyú tempót mennek.

Izgalmas idők ezek, mert nem csak az előző napokban, de ma is hegy-völgyek várnak ránk, a lábam pedig kérdéses, hogy fogja bírni az egész napos cipőviselést. Az időjárás a másik kétséges tényező. A cél mindig az, hogy minél nagyobb távolságot tegyünk meg lehetőleg úgy, hogy jusson szállás is, és ne ragadjunk a hegyen olyan helyen, ahonnan másnap esetleges rossz időjárás és távolság miatt jelentős nehézségekkel indulunk. Ezért aztán a mai etap megint hosszúra nyúlik, megcélozzuk a távoli magaslaton ülő O Cebreirót, amely már Galicia tartományban fekszik.

Az út menti falvakba külön le kell térni, a műút elkerüli őket. A műúton viszont nincs bár, ezért végül Trabadelo felé mi is kikanyarodunk, ahogy sok más zarándok is. Megint többségbe kerülnek a tourigrinók a nevetséges kis zsákjaikkal. Meglátjuk a nénit, aki előző este az egyik hospitaleránál érdeklődött O Cebreiróba tartó taxifuvar iránt. A lány felvilágosította, hogy a hegytetőn az alberguében nincs helyfoglalás, érkezési sorrendben kapnak szállást, akik gyalog érkeznek.

Egyébként Bierzóból is vezet egy hosszabb, szebb út O Cebreiróba, ami kb. Trabadelónál csatlakozik újra a Caminóba. Ezúttal a rövidebbet választjuk, mert az időjárás nem túl bíztató, lóg a lába az esőnek. Tamás azonban megkockáztatja a hosszabbat: elindult, hogy a felhők fölé kapaszkodjon, míg mi alattuk haladtunk, a völgyben.

Ebédet újabb 10 km megtétele után tartottunk Vega de Valcarcéban. Grillezett hús a bocadillóban, kóla, szép kilátás: feltöltődünk energiával az út utolsó harmadára, amelyre a nagy emelkedő is jutott. A bár teraszáról nézzük a sok buszos-taxis turistát, az elhaladó Jacotrans furgonját, amely sorra lepakolja az alberguékbe előreküldött zsákokat, illetőleg felveszi az ott hagyottakat. Útközben albergue Herreríasban, La Fabában, Laguna de Castillában is akad, jóformán néhány km-enként. Rossz idő esetén megállhatunk ezekben is, ám délben kisüt a nap, és úgy gondoljuk, ki kell használni a lehetőséget, mert ki tudja, másnap milyen időjárásban kellene továbbhaladni. És még akkor is ott tornyosulna előttünk a hegy, amelyet ma megmászhatunk.

A falvak változók, szegények, elhagyatottak, mint Pereje, semmilyenek, mint Trabadelo vagy La Portela, hívogatók, mint Valcarce és Herrerías. Tehénszarosak, mint La Faba és Castilla, és végül akad turistalátványossággá vált, halott kirakat, mint O Cebreiro.

Úti célunk a hegy tetején vár ránk, kitartóan kapaszkodunk, a lábam is elég jól bírja, alaposan összeszedjük magunkat az utolsó szakaszra. Szinte csak a tartományhatárt jelző kőnél állunk meg fotózkodni: elhagyjuk az óriási méretű Kasztília és León tartományt, hogy átlépjünk Galiciába. 

Viszlát, Kasztília...

...helló, Galicia!

Herrerías után erős hegymenet visz egyre magasabbra, La Faba környékén különösen nehéz az emelkedő. A lepukkant faluban macskák tanyáznak.

Fölfelé menet utolérünk egy bicigrinót, tolja a kerékpárját, csóválja a fejét és nevet, amikor elhaladunk mellette. Az erdei ösvényen tourgrino hölgyek kapaszkodnak felfelé a szívroham határán, inkább félreállnak. Nekik még innen két órába tellett felérni, de legalább gyalog tették, még ha zsák nélkül is.

Mire felérünk a hegyre, megértjük, miért került elő annyi buszos-taxis turista: szép időben a látvány, a kilátás lenyűgöző a hegygerinc mindkét oldalára, amerről jöttünk, és amerre másnap megyünk majd. O Cebreiro ugyanakkor turista- és zarándokcsapda is. Csak egy nagyon minimál dolgokat árusító bolt, méregdrága bárok és szállások, valamint a több száz fő befogadására épített állami szállás áll rendelkezésre.

A kicsiny templom bájos, benne magyar nyelvű Biblia is található. A falu többi épületét is felújították, de lakatlanok, szuvenírboltok üzemelnek bennük. Még egy túrabolt is akad, de végül nem veszünk másik esőkabátot Gabinak.

Délután négyre jóformán az összes szállás betelik. Mire Tamás megérkezik a hosszabb útról, az állami albergue már teljesen „completo”, valami panzióban akad még hely, persze jóval drágábban. Hogy a többiek hová mentek ezután, nem tudom. Később halljuk, hogy volt olyan zarándok, aki taxival lement az egyik közeli településre, és valószínűleg másnap reggel felhozatta magát a hegyre, hogy innen folytathassa megszakítás nélkül az útját. Rossz ezt nézni, mert a szálláson látom fetrengeni a brazil tourigrinókat, akiknek a spanyol posta hozta a csomagját már El Acebóba is. Ők maguk biztosan taxival jöttek ide, mert az úton egyrészt nem láttuk őket, másrészt hamarabb ideértek, mint mi. És ma azért elég jó tempót mentünk… Az is érthetetlen számomra, hogy miért engednek be az állami szállásra bringást 18 óra előtt, sőt, miért engednek be bringást O Cebreiróba egyáltalán, mert innentől már csak gurulniuk kellene lefelé úgy negyedórát, félórát a legközelebbi településig. Nekünk az még több óra gyaloglás volna.

Szóval az, hogy lett helyünk O Cebreiróban, a Gondviselésnek köszönhető. Ha mi is a hosszabb útra megyünk, nem jutott volna szállás a turisták hordái miatt. A recepción egyébként igyekeznek kiszűrni a trükközőket, de persze azt nem látják, mivel jönnek fel a hegyre. Egy fiatal srác előresietett, hátrahagyva a kapaszkodón a barátnőjét. A recepciós elküldte, hogy nem foglalhat kettejüknek szállást. Egyedül van itt, egy ágyat ad. A fiú akkor inkább várt – felesleges volt a nagy rohanás.

Ma nem mosunk, majd holnap, remélhetőleg egy Red alberguében, Triacastelában. A faluban akadnak ismerős arcok is az út korábbi szakaszairól, integetünk, örülünk egymásnak, bár szóba nem elegyedünk. Az estét a szállás társalgójában zárjuk, ahol kipingálom a credentialokat.

Tipikus: Estrella Galicia és pulpo gallego. A tipikus zöld iskolai füzet pedig a naplóm.

A tömegszállás bája: egy korán érkező jó képességű kolléga a hálóterem elé kihelyezett méretes, akkor még üres kukába állítja a túrabotjait, mert hogy az bizonyára azért van ott. Végül is elfér benne… a tonnányi ételmaradékkal, taknyos zsebkendővel, egyéb hulladékkal együtt, mert a többség azért rendeltetésének megfelelően használja a szemetest. Reggel nagy élmény lesz kibányászni a botokat a trutymóból (igen, még másnap reggel is ott voltak).

Következő nap