34. nap – Ventas de Naron – Melide (28 km) Kellemetlen meglepetések

Nézzünk szembe a tényekkel. Ágypoloskák utaznak velünk. A Casa Carmenben is azt öltem meg, talán az volt a fertőzött ágy, vagy már hamarabb összeszedtük, csak nem vettük észre. Gondolkodunk, a carrióni viszketést is e kellemetlen útitársak okozhatták-e már, mivel a tünetek akkor megszűntek. Ma reggel viszont kézzelfogható bizonyítékot szereztem: egy újabb döglött bogár, és a tipikus vérfolt az ágyon. Nem szúnyogcsípések viszketnek a karunkon, hanem az alattomos vérszívók nyomai. A kézfejemet összemarta, mert az lógott ki a hálózsákból. Még jó, hogy nem az arcomat támadták meg. Johanne néz rám reggel, eléggé elnyűtt fejjel, kérdi, hogy vagyok? Hááát, azt hiszem, nem szúnyog mart minket össze, vallom be neki a tényt, amit a zarándokok általában gondosan titkolnak. Erre ő: szerintem sem. Ez bigibigi! Őt is alaposan összemarták a karján.

Reggeli után elindulunk, vinnyogva röhögünk, Johanne little friendsnek és bigibiginek hívja az ágypoloskákat. Megérkezéskor első dolgunk lesz mindent – a hálózsákot is – kimosni. Melidébe vezet a mai utunk, az első olyan városba, ahol már hat évvel ezelőtt jártunk, mivel a Primitivo a Francia útnak e részén csatlakozik valahol a fősodorba, Palas de Rei környékén.

Szélfútta bociszarvak

Palas de Rei egy utcája

Van, ami nem változik. Palas de Rei ugyanúgy antipatikus, emberhordákkal teli, ronda város. Sarriára emlékeztet. Egyetlen előnye, hogy találunk egy remek bárt, ahol megisszuk a szokásos reggeli tejeskávénkat, és kicsit pihenünk. Az első bárból kifordulunk, mert harapnivalót nem tudnak adni, viszont a pultos néni szakálla elismerésre méltó. Egészen bizarr és ijesztő látvány. A város hemzseg az aprózsákos gyaloglóktól, a legtöbben csak az utolsó 100 km-re vállalkoznak. A mai tourigrino felhozatal koronázatlan királynője az az amerikai álzarándok, aki gondosan selfie-t lő magáról indulás előtt, az úton pedig – hol előttünk, hol mögöttünk jár – jógagyakorlatokat végez gyaloglás közben, nyilván azért, hogy a Földanya instant energetizálja őt. Annyira együtt él a Kozmosszal, hogy kagyló helyett jinjangot visel a zsákocskáján.

Tipikus látvány, zarándok, kiöltözött helyiek és tourigrinók

Az utolsó 100 km-en megszaporodnak az ilyen táblák

A valódi zarándokok üdvözlik egymást, már az is elég ehhez, ha csak két-három nappal korábban találkoztunk, és egy szót se váltottunk egymással. Találkozunk egy holland nővel, akivel legelőször El Burgo Raneróban futottunk össze, vékony, magas, gyors, igazi maratonista alkat. Többször aludtunk egy helyen, egymás nevét se tudjuk, mégis önkéntelenül megöleljük egymást Palas de Reiben.

Amikor elhagyjuk a várost, olykor kisüt a nap, szebb délutánt ígérve. Az idő azonban változékony, Galiciában ez a normális, mivel igen közel hullámzik az óceán. Az út a városokon kívül megkapóan szép, néha tehéncsordát terelnek szemközt, zöld legelők, tehénszaros külvárosi, falusi utcák, szürke, zuzmólepte sziklakerítések választják el egymástól a parcellákat. A Camino nyomvonalán hordák szaladnak Santiago felé: a tourigrinók időnként belehúznak, határozottan úgy érezzük, versenyeznek velünk, egymással, aztán belekaszál a tömegbe egy-egy kegyetlen emelkedő. Utolérjük a Jógaföldanyát, mostanra felhagyott a faágakig nyújtózkodással, ez lehet az első napja, alaposan kikészült, a fülén is levegőt venne, ha tudna.

Melide határában

Tábla mutatja Palas de Rei után: Melide 20 km. Ezen azért mi is ledöbbenünk, ez elírás kell legyen. Az eredeti tervek szerinti pihenőt nem tartjuk meg, a bár nem túl hívogató, továbbhaladunk a harsány tömeggel. Egy-egy helyszín ismerősnek tűnik a hat év távlatából. Egy híd, a patak túloldalán háztetők, amiket most is pontosan ugyanonnan igyekszem lefotózni. A vadregényes erdei szakaszok folynak csak össze, míg a nyílt út Melide előtt emlékezetes volt már akkor is. Az emlékezet azonban becsap: azt gondoljuk, Melide még nagyon messze van, aztán váratlanul felbukkan egy domb mögött.

A melidei szállás ablakából fotózva

A ronda belváros mit sem változott, zsúfolt, forgalmas, benzingőzös. Tehénszaros falu benyomását kelti tehénszar nélkül, de jóval nagyobb méretben. Az O Cruceiro nevű alberguét választjuk az állami szállás tömegnyomora helyett. A szálláson még két ember kap helyet a szobánkban, egy idősebb dél-olasz fickó, akinek iszonyú sajtszaga van, meg egy brazil nő. Az olasz fickó (továbbiakban: Sajtbácsi) megörül, amikor Szicíliáról áradozok, a tíz évvel korábbi egy hónap reggiói tartózkodás elevenen él bennem. Azt hiszi – rövid haj, szemüveg – Gabi és én testvérek vagyunk. Nyolc év együtt, biztos ez tehet róla. Később a brazil nővel is elbeszélget, szóba kerül a csúfandáros VB vereség és a régi futball VB-k eredményei, bár a brazil hölgy kérte, inkább ne is beszéljünk vele erről. Vicces, ez a nő is azt mondja, milyen jó fejek voltak a németek, és miután kikaptak tőlük, a döntőben már szurkoltak nekik, hogy nyerjék meg.

A szálláson kimossuk a hálózsákot, aztán elindulunk a városba; burgert eszünk, gyógyszertárat vadászunk, mivel a guide azt írja, bármilyen, hidrokortizol tartalmú krém jó a csípésekre. A nosztalgia kedvéért elsétálunk az állami alberguéhez is. A környező utcák ismerősek, egy bárban bort kortyolgatunk. Bedobjuk a szokásos délutáni gazpachónkat is: a teszt jelen állása szerint a Froiz sajátmárkás gazpachója vezet. Bekenjük magunkat a gyógyszertári vacakkal, majd a szálláson kiteregetjük a kigőzölt holmikat. Remélhetőleg senki sem fogott gyanút, hogy a pénzbedobós mosógépbe tuszkoltuk a hálózsákjainkat.

Késő délután vacsora után nézünk, a választásunk egy nem túl bizalomgerjesztő, ámde láthatólag zsúfolásig megtelt pulperiára esik a főút mentén. Az egyetlen óriási terem elején hatalmas üstökben „abálják” a polipot, egy unott arcú nő ollóval vagdossa méretre a csápokat. A vendégeket végeláthatatlan sorokban sörpadokra ültetik, a bort kerámiakübliből isszuk.

Hihetetlen, de Johanne is idetalál, pedig nem beszéltük meg vele. Egy hotelben talált magának szobát, azt mondja, most már muszáj pihennie, nem alszik jól, ha sokan vagyunk egy szobában, és az út végéhez közeledve nagyon fáradtnak érzi magát. Meggyőzzük, hogy a bizarr polip és a padróni paprika rettentő finom. Jókat dumcsizunk, borozunk, és amikor távozik, szórakozottságában elfelejt fizetni, később sem jut eszébe. Kifelé menet valószínűleg a gyógyszertár járhatott a fejében, javasoltuk neki, milyen krémet vegyen a csípésekre. Ahogy kifelé nézek, meglátom elhaladni az utcán a Felhúzhatós lányt: megszemléli a pulperia tábláját, az előteret az abált polipokkal, meg a csápokat ollóval aprító nővel, majd úgy dönt, inkább nem.

Asztalunkhoz telepszik a két szobatársunk, Sajtbácsi hamar lefárasztja a brazil nőt, és minket is. Óvatosan, lassan igyekszünk távolabb kerülni tőle. Az a fajta ember, aki mindent mindenkinél jobban tud, hosszan ecseteli a dél-olaszok és a saját sérelmeit, meg nem értettségét, miközben úgy állítja be a világ nagy találmányait (a telefontól kezdve az atombombáig) és az életet előremozdító eseményeket (ideértve azt is, hogy valami ismerős ismerősének a rokonának a rokona, és így neki közeli ismerőse Vincenzo Nibali), hogy azok mind dél-olaszokhoz köthetők. Ismerős, ugye?

A szállásra visszatérve egy darabig még ücsörgünk a társalgóban, újra megjelenik Sajtbácsi, megint kapunk az életbölcsességből, aztán inkább elvonulunk aludni. Remélhetőleg bigibigik nélkül… A szárítógépet nem élhették túl, már csak abban kell reménykedni, hogy a hátizsákban ne legyen több. Minden mást kimostunk, különféle beszivárgó technikákkal és elterelő műveletekkel gyömöszöltük egyik gépből a másikba a hálózsákokat. Tudtuk, ha valaki észreveszi, mit művelünk, azonnal tudni fogja, mi a helyzet… A szállások többségére be sem engednek olyanokat, akiken poloskacsípéseket látnak. Szerencsére nem az arcomon csíptek meg, mint a portugál út végén, amikor még egy fejet növesztettem.

Következő nap