33. nap – Barbadelo – Ventas de Naron (32 km) Kulturális különbségek

Nos, a tegnapi bőröndös társaságról kiderült, hogy bizony gyalogolni jöttek ők is, persze aprócska zsákkal, a nagy pakk meg majd gurul előre a következő szállásukra. Nem is értem, mit gondoltam. Ki szállna meg itt, a világ végén, ha nem olyan ember, aki 100 km-re vállalkozik?

Az ennél is kellemetlenebb meglepetés az, hogy az előző este az ágy állványzatára kiterített, kimosott zoknimon egy furcsa, lapos rovart nyomtam szét, és vér flöccent ki belőle… átnéztük a holmink, de nem találtunk másikat. Mint mindenki a szállásról, mi is útnak indultunk.

A Caminón most már nincs olyan, hogy egyedül mész, mindig látsz magad előtt vagy mögötted valakit. Az utolsó 100 km-en ezrek vannak úton. Élmény nagyjából 5-10 km-enként ismerősökkel, Johanne-al, a Lowa bakancsos hollandokkal összefutni egy-egy pihenőnél, bárban.

Az embertömegnek megfelelően itt már minden faluban találni nyitva lévő bárt, szállást, áthaladunk az egymást röviddel követő, jellegtelen falvakon (Mirallos, Morgade, Ferreiros, Mercadoiro, Vilacha). Az első pihenőt Mirallosban tartjuk, ahol találkozunk egy látásból ismert zarándokkal. Vele még Somozában is, és a Casa Carmenben is egy szálláson aludtunk, sokáig azt hittem, német, de most kiderül, hogy kanadai. Átszellemülten, izgatottan mondja: „we are almost there” (már majdnem ott vagyunk), és megértem, mi érez. Santiago feltűnt elméjének belátható horizontján. Bennünk ehhez képest semmi izgatottság: a célunk igazából nem is Santiago, hanem az óceán, időnk pedig még rengeteg van.

A 100-as km kő

A férfi eufóriája azonban átragad rám, gyaloglás közben sokszor gondolok vissza az eddigi útra, milyen sok helyen jártunk, milyen nagy távolságot megtettünk. Hol van már Baszkföld, Navarra, La Rioja, hol van az első nap, St. Jean! 300 km-t tettem meg a Mezetán szandálban, és most már elbírja a lábam a cipőt is, tudok ismét gyalogolni benne. Tele vagyok energiával, és átérzem a feliratot is, amit az előző napokban egy kövön láttam: „We are pure energy.” Persze, hogy ne fogyjunk ki belőle, a mirallosi bárban Colacaot iszunk.

Galicia tipikus, tehénszaros falvainak egyike

Később, immár ismét az úton bandukolva majdnem elbukik bennem egy bringás, szerencséjére viszonylag lassan jött, így csak erősen az oldalára dőlt, amikor „leütöttem” a zsákommal. Nem tudtam, hogy mögöttem van, gyakorlatilag elé léptem. A spanyol és olasz bringásoknak azonban semmi félelemérzete, semmi belátása, a nagy gyalogos forgalom ellenére is igen gyorsan, és a gyalogúton haladnak. Átkozódás helyett Gabi is jókívánságokat kiabál utánuk (magyarul), mint „süssön rád a nap Santiagóig!”, remélve, hogy ez ránk is visszahat. Nem vagyok babonás, de mióta gúnyos megjegyzést tettem a rókázó mókus őrs tagra, és a másnap éjszakát négykézláb üvöltve imádkoztam végig, nagyon meggondolom, kire mit mondok. Jól jönne, az időjárás barátságtalan, állítólag a helyiek szerint is szokatlanul hideg.

Portomarínba érünk, a híd félelmetes, a mélybe nyúlnak a vörösesre színeződött pillérek. A folyómederben halott város maradványai bukkannak elő: leomlott falak jelzik az egykori szobák helyét. Az eredeti Portomarín, amelyet egy duzzasztógát kedvéért felköltöztettek a dombtetőre. Ismerős a történet Grandas de Saliméból…

Portomarínban csak egy bárban időzünk, az időjárás igen esősre, hűvösre fordul, nincs jó hangulatom, főleg a reggeli kellemetlen, bogaras meglepetés miatt. Hipochonder paragép énem agyal, mi volna jobb, vagy inkább kevésbé rossz: ha tetű, vagy ha az a bizonyos, rettegett ágybogár ugrott a nyakunkba. És legfőképp, van-e a holminkban? Ha nincs, akkor is fantomviszketés fog gyötörni az éjjel, az tuti. Engem és Johanne-t valódi viszketés gyötört, összecsíptek a rohadékok, és jó eséllyel magunkkal is vittünk egy-két kis cimborát.

A Camino lényegében kikerüli Portomarínt, a város szélét érinti csupán, a híd utáni körforgalomnál rögtön balra kell kanyarodni. A bárban deja vu érzés fog el: ott sörözik az a két, idősebb, köpcös fickó, akik ugyanígy ücsörögtek a mirallosi bárban, és még akkor is söröztek, amikor mi onnan továbbhaladtunk. Akkor még helyi arcoknak tűntek, de most már látom, hogy ők sem azok. Komolyan, nem lenne pofám pecsételtetni, de őket ez láthatólag cseppet sem zavarja. Azért persze néznek, hogy nahát, ideértek a gyaloglók is. (Avagy: nahát, vannak, akik tényleg gyalog teszik meg a Caminót? Ilyen szar időben is?).

Mára sem véstük kőbe a tervet, meddig menjünk, a cél az, minél tovább, attól függően, mennyire esik az eső, és mennyire fáj a lábam. Gonzar vagy Hospital de la Cruz volt a két lehetséges célpont, végül ezeken is túlhaladtunk, mert Ventas de Naronban nyílt egy Red albergue, és úgy döntöttük, megcélozzuk azt. Johanne is ide tart, foglalt ágyat. Rengeteg hely akad, amikor megérkezünk, ez a szállás is pont olyan, mint Somoza volt: nem érdekel senkit. Boldogok vagyunk, mert azt hittük, annyian haladnak át az úton, hogy a kiválasztott szállásunk esetleg már megtelt. Ehhez képest kényelmesen elférünk, a szállás melletti bárban eszünk-iszunk. Mosatunk, szárítunk, élvezzük a forró ruhákat, amikor visszakapjuk őket. Mi tagadás, átfagytunk az úton. Az egész szobában hárman lettünk éjszakára is: Johanne és mi.

A bárban két amerikai nővel találkozunk, ugyanolyan idegesítőek, mint a többi amerikai, akikkel eddig találkoztunk. Az egyikük asztúriai származású, a rokonait jött meglátogatni, és a barátnőjével kitalálták, hogy ha már itt vannak, gyalogolhatnának egy kicsit a Caminón. Bierzóban kezdték, de azóta rájöttek, hogy nem nekik való, fel is adják, holnap tömegközlekedéssel mennek inkább Santiagóba. Persze jönnek a rájuk jellemző, számunkra vájkáló kérdések, enyhén affektálós stílusban, sooo, guuuuyyysss, mivel foglalkozunk, hogyan élünk. Fordító vagy? Ó, akkor te nagyon jól tudsz angolul. Nem, magyarul tudok elég jól. És mit fordítottál? Például a ******-t. Ó, az rettenetesen véres!” Megrökönyödnek, amikor meglátják, hogy majonézzel eszem a sültkrumplit. Viccesek ezek a kulturális különbségek. Szinte láttam, ahogy felidézik magukban a részletet a Ponyvaregényből (ha végignézték egyáltalán, hiszen az „retteentesen véres!”) „A saját szememmel láttam, hogy tocsog abban a trutymóban.”

Szerencsére Johanne történetei elvonják a figyelmet, ez a remek, vicces nő egy igazi, bátor kalandor. Elmeséli, milyen volt, amikor fiatalon, nulla vezetési rutinnal Dél-Amerikában járt a barátnőjével, egy lepukkant kocsival, és amikor a barátnője bekapott valami ételmérgezést, neki kellett vezetnie, és követni egy rendőrautót. Hatvanhárom éves, de tele van energiával, erővel, és csintalan ragyogással a szemében. Színdarabokat ír Montrealban. Ehhez képest neki a Camino már nem is olyan extrém élmény (persze, az).

Tervezgetünk, meddig menjünk holnap. Úgy tűnik, Melide elérhető távolságba került. Onnantól pedig már ismerős lesz a terep, hat éve nem sokkal előtte csatlakozott a Francia útba a Primitivo.

Rettegek a hálózsákomtól, szinte biztos vagyok benne, hogy a kis barátaink éhesen várnak rám. Mivel az egész szobában csak hárman vagyunk, inkább egy másik ágyba fekszem, és a helyiek takaróját használom. Nem is molesztálnak a dögök.

Következő nap