44. nap – Pihenőnap Fisterrában. Történetek az óceán partján

Reggel behoztuk az éjszakára – az egész úton most először – kint felejtett ruhákat, szerencsére nem esett az eső. Átcuccoltunk egy emeletes ágyra, mert a nászutas lakosztály eredeti bérlői ma érkeznek.

Korán kimentünk a nagy playára, amit a leírásokban hippi-strandként emlegetnek. Itt még sosem jártunk, de mindenki ódákat zengett a szépségéről. Nem véletlenül. Óriási, hideg hullámverés fogadott minket, alighanem tetőzött a dagály.

Olyan ereje volt a hullámoknak, hogy nem csodálkoztunk később azon, amit Valentin mesélt: az óceán évente öt-hat ember életét követeli, olyan is előfordul, hogy az óceán olykor csak egy bakancsos lábat ad belőlük vissza… Ezen sincs mit csodálkozni, a Balaton, a folyóink – mint minden nagy víztömeg – időnként magának követeli az emberek életét. Ahhoz képest az évi öt-hat fisterrai eltűnés nem is tűnik soknak.

Miután elteltünk a part félelmetes szépségével, visszatérünk Fisterrába. A napunkat az utcákon mászkálással töltjük, még egy netkávézóba is bevetődünk, ahol megírok egy hosszabb élménybeszámolót az otthoniaknak.

Ebéd után átmegyünk a másik playára, ahol a kagylógyűjtés hatására egészen meditatív állapotba kerülök, szemem előtt villódzik a sok színes, törött kincs, szandálom alatt ropognak a kiürült mészvázak. Persze jakabkagylóra vadászok, de ahhoz nem keltünk elég korán.

Egyszer csak feltűnik a parton a német lány, aki engem nem ismer meg (végül is, csak két napja találkoztunk…), a texasi nagydumás csaj viszont igen. Mivel őt is megbabonázták a kincsek, feltörnek a nőkből a gyűjtögető életmód ösztönei, mialatt Gabi már messze sétál, és hallom, hogy az amerikai lány párja is közli, hogy a bárban lesz a parton. Később az amerikai lánynak adok egy Froiz szatyrot, mivel mindkét marka megtelt kagylókkal, csigákkal. Persze rögtön látni akarja, én mit találtam, beleturkált a kincsek közé, és hüledezett, hogy ő még ilyen helyen nem járt, ahol ennyi kagylóhéjat vetett volna partra az óceán. Ráadásul a bánya több km hosszan nyúlik el, az amerikai még akkor is marad, amikor én már távozom.

Gazpachót veszünk (a második dobozt ma), aztán a magyar alberguében pihenünk, Valentinnel beszélgetünk. Budapestről gyalogolt idén Fisterráig, és azt mondja, most úgy érzi, megtalálta a helyet, amit keresett. Nem tudom, merre járhat most, ott van-e még Fisterrában, de nem lennék meglepve, ha nem, és nem azért, mert Fisterrában a helyi önkormányzat kedv alapján dönti el, kinek adnak engedélyt a letelepedésre. Nagyon sokat mesélt magáról, amit nem érzek helyénvalónak megosztani itt a blogban, ezért csak azt írom le, amit a Francia útról mondott. Egyszer már végigjárta, most, a fél Európán át tartó gyalogútja során, amikor elérte St. Jeant, attól kezdve csak éjjelente gyalogolt, így nem találkozott a tourigrinókkal, látta viszont a Caminónak egy másik, különleges arcát. Valószínűleg ez lehetett az útja kevésbé kalandos része azok után, hogy átkelt az Alpokon, aludt nyilvános WC-kben, az osztrákoknál parókiákban. Egy kútból fertőzött vizet ivott, és kiszáradással került kórházba, ahonnan – a kanült kitépve a karjából – szédelegve távozott. Az elszánástól függően az emberi teljesítőképességnek (és vakmerőségnek) szinte semmi sem szab határt.

Itt, a világ végén könnyebben előkerülnek a történetek, ki miért van úton. Valentin az otthonát keresi, mesél, mialatt tökéletesre vasalja az ágyneműt. Minden nap tiszta lepedőt húznak fel, mert ezzel is igyekeznek megakadályozni az ágybogarak terjedését.

Aranka is meséli az érkezők történeteit. Egy nap idős asszony esett be az ajtón, teljesen ki volt merülve. Aranka fogadta őt, és az idős asszony próbálta összeszedni a gondolatait angolul, németül, sikertelenül. Aranka azt kérdezte tőle: magyar vagy? És akkor a végletekig kimerült asszony zokogni kezdett, sírt fél órán át. Több mint egy hónap után Aranka volt az első magyar, akivel találkozott, és azért volt úton, mert elvesztette a kisunokáját. Az egész úton iszonyúan szenvedett, küzdött, még az ág is húzta, de mire hazaért, fogadta a hír, hogy a menye ismét gyermeket vár.

Vajon mi lehet Aranka története, aki egy olyan alberguét tart fenn itt, a világ végén, amelyben sajátosan keveredik az alberguék, a sváb családi házak és panziók hangulata, ahol katonás tisztaság és rend honol? Nem csoda, hogy a hely annyira népszerű a németek körében is. Két férfi zarándok – németek – alázatosan közeledve a szigorú tekintetű, de nagyon kedves Arankához, kérdezik, hogy majd másnap reggel kaphatnak-e kávét vagy teát, mielőtt távoznak, mire Aranka – enyhe tettetett sértettséggel a hangjában, hogy mégis mit gondolnak, miféle ház ez – válaszol: Natürlich!

Minden távozó vendéget lefotóznak, a hagyományból mi véletlenül kimaradunk, a nullás kőnél készült fotónkkal pótolják a Facebookon. Jóval később, otthonról nézegettem ezt a pár hetes időszakot, és felfedeztem a képeken Ferit is. Tehát megérkezett!

A kertben lemosom a kagylókat, csigákat, aztán kiteregetem őket száradni a fűre, ahogy rajtam kívül még néhányan az albergue lakói közül. Aztán felvesszük legjobb ruhánk abban a reményben, hogy beülhetünk Fisterra egyik patinás éttermébe. Legjobb ruha = akármelyik ruha. Kábé mindegyik ugyanannyit volt rajtunk. A kiöltözés nagyjából annyit jelent, hogy a megnevezhetetlen színű technikai póló helyett a feketét vesszük fel, a nadrágnak meg felcsatoljuk az alját is. Szandál helyett zokni és túracipő, és mindezt szépen kiegészíti az övtáska meg a fényképezőgép – értéket nem hagyunk a szálláson. 

Sajnos nem az úton magunk között annyiszor emlegetett O Fragónba, mivel éppen nincs nyitva. Az étterem mosdójában bizarr élmény: pár euró bedobásával működésbe hozható a falra erősített hajvasaló gép! Vajon mi lehet a férfi mosdóban?

Ünnepelünk, a zarándoklatnak vége. Holnap még átsétálunk Cee-be, de az már levezetésnek is kevés, most már tényleg mi is turisták leszünk, aztán pár nap múlva felszáll a gépünk hazafelé…

A remek ünnepi vacsora után visszatérünk a szállásra. Utolsó, gyaloglást megelőző napunk éjszakája következik. Fáradt rutinnal készítem elő a holnapi útra a csomagomat és magamat.

Következő nap