Ne csalj, hogy tapasztalj

Igazából sosem volt kérdés, hogy a 2011-es Portugál utunk után ismét vállalkozunk a Caminóra, az sokkal inkább, hogy melyik útvonalat válasszuk. Az Ezüst út vonz minket, bár én még előtte szeretnék visszatérni az Északira… De a klasszikus, a Francia út! Milyen dolog, hogy oda sosem megyünk el? Hiszen szinte minden zarándok azzal kezdi, sőt, úgy járja végig, hogy a többi útvonalról esetleg nem is hallott, vagy csak rémtörténteket a nehézségekről. Mert hogy a Francia út „könnyebb”, mint a hegyvidékes Északi.

Nos, aki életében először vállalkozik egy kb. 800-900 km-es útszakasz bő egy hónap alatti legyalogolására, annak szinte mindegy, melyik utat választja: az ugyancsak a spanyol-francia határról induló Északit, vagy a kb. 50 km-el keletebbről induló Franciát.

Azok a bizonyos szakaszok, amelyekről oly sokan beszámolnak, egy ilyen hosszú távollét alatt természetes módon alakulnak ki: az első időkben a fizikai fájdalmak, a vízhólyagok, a váll, a hát, a láb megterhelése miatti fájdalmak okoznak nehézséget. Mindegy, hogy ezeket a Pireneusok legendás hágója, Baszkföld és Navarra dombjai hívják-e elő, vagy a partvidék lenyűgözően szép baszk hegyei.

Aztán amikor a fizikai tünetekhez hozzászoktunk, és maguktól múlni kezdenek -hiszen mind megedződünk -, következik a lelki szakasz, amikor fel-felbukkan a honvágy, a kétkedés, hirtelen időnk támad gondolkozni olyan kérdéseken, amelyek az otthoni rohanó életben fel sem vetődtek bennünk, most pedig lelkünk legmélyebb bugyraiban turkálhatunk. Santiago pedig, ahol válaszokat remélünk, még olyan iszonyú messze van… Mindegy, hogy Cantabria kietlen vidékein és ékszerdoboz városaiban, vagy a Mezeta végtelen pusztájában szenvedünk a lelki megterheléstől. Valami elől mindenki fut, aki nem, az azt a kérdést fogja ismételgetni magában egész úton, hogy mi a fenéért indult el egyáltalán.

Mindezek hatására megtanulunk száz kilométerekben és aznapokban gondolkodni, a jelenben élni, és egyszer csak Galicia határán találjuk magunkat, mindegy, hogy Asztúria hegyvidékén keltünk-e át, vagy O’Cebreiro előtt érjük el a tartományt. Santiago már csak karnyújtásnyira van tőlünk. Mindjárt megérkezünk. Mindjárt vége az útnak. Elérkezett a Camino vibráló várakozással teljes, utolsó szakasza, amikor egyesek már azt kívánják, bár lehetne lassítani az időt, még olyan szívesen gyalogolnának…

Mert az első út az Út. Utána minden más Camino csak a kialakult függőségünket csillapítja.

Ezért aztán érdekesnek találom olvasgatni a leendő zarándoktársak várakozással teljes (és általában túlmisztifikált és túlparázott) gondolatait az útról, amelyek szinte 90 %-ban a Francia útra vonatkoznak.

Aligha lehet téged lebeszélni a Francia útról, ha azt hiszed, a Francia út terepviszonyai jóval könnyebbek az Északiénál. Ebben van igazság, de azért hegyek a Francia úton is akadnak. Az is tény, ha valaki edzettebb, nem a tévé elől kelt fel és vágott neki az útnak, akkor viszonylag kevesebb fizikai szenvedéssel vészeli át az egész utat. Aki edzettebb, annak több energiája marad a városnézésre, felfedezésre is. Nagyon sokan azonban a sziesztaidőn túl is az ágyukban hevernek, az okostelefonjukat nyomogatva, a free wifi megnyugtató ernyője alatt.

Aligha lehet téged lebeszélni a Francia útról, ha olvasmányaid és filmélményeid helyszíneit akarod élőben látni. Ott majd úgyis rájössz, hogy azok nem a te caminóid voltak, hanem valaki máséi. Ha itthon nem látsz szellemeket vagy más dimenziókat, akkor ott sem fogsz, ha itthon is hiszel az „energiavonalakban”, szívcsakrákban, akkor ott is érzékelni fogod őket. Eközben a filmek és a könyvek nem szólnak a vízhólyagokról, a kitikkadva, éhesen gyaloglásról, nem szólnak az ételmérgezésről, ágybogarakról. Nem beszélnek a turisták hangos, idegesítő hordáiról. Amikor már hetek óta szenvedsz a spanyol és francia tourigrinók és egyetemisták igénytelenségétől, az amerikaiak folyamatos, hangos, hápogó pofázásától, amikor nem tudod, hova ugorj a bunkó kerékpárosok elől, nem elmélyülni fogsz, hanem legszívesebben egy lapáttal ütnéd őket. Ennyit a Shirley MacLaine- és Coelho-féle „megvilágosodásról”.

Aligha lehet téged lebeszélni a Francia útról, ha mindenáron el akarsz vinni magaddal egy kavicsot vagy más tárgyat a Cruz de Ferróhoz abban a reményben, hogy lehet egy kívánságod az élettől, Istentől, magadtól. Az Északi út is bővelkedik annyi ilyen helyszínben, miként a Francia úton sem csak e ponton lehet jelképesen megszabadulni a lelki terheinktől. Valójában azt tesszük minden áldott gyalogló napon.

Én arra jutottam: ha valaha is visszatérünk a Francia útra, azt télen, de legalábbis nem a népszerű hónapokban tesszük, hanem olyankor, amikor nem kell látnom, hogyan teszik tönkre a klasszikus Caminót szépen lassan a zarándokok, a turisták és maguk a spanyol vendéglátók. Sajnos ki kell mondani: a Francia út kommersz termékké vált. Egyes szakaszai különösen. Ostoba divathóborttá, amelynek köszönhetően az egész nem lett más, mint Spanyolország (és Európa) egyik legnagyobb turisztikai üzletága.

A korábbi években keletkezett blogokban csupán hellyel-közzel olvastam, hogy néha nehezen függetlenítették magukat a zarándoktársak a tourigrinóktól, beszámolóik még sokkal inkább elmélyülésről, élményekről szóltak. 2014-re ez biztosan megváltozott, onnan tudom, hogy maguk a helyiek mondták, hogy egy évvel korábban még nem jöttek ennyien gyalogolni. Onnan is tudjuk, hogy a 2013-as évben összeállított guide-ban szereplő szállásokhoz és bárokhoz képest a többszöröse(!) állt rendelkezésre az út során, ugyanakkor az átlagár is drágult úgy 5 euróval. A zarándokok létszámrekordja évről évre megdől Santiagóban. És láttuk a változás eredményét a saját szemünkkel is: olykor a legutolsó koszos faluban húztak fel több csillagos szállodát, hogy fogadhassa az emberáradatot. Megteltek a két-háromszáz fős állami szállások és a kisebb magánalberguék is. Még az alternatív (értsd: kevéssé jelzett, hosszabb, kietlenebb) útvonalakon sem haladtál egyedül soha, sőt, az élmény reményében kifejezetten azt választották még a tourigrinók is.

Nem csak privát vállalkozók és cégek szállítanak csomagot, bőröndöt(!) a turistáknak, illetve őket magukat, de a spanyol állami postának is van erre külön szolgáltatása. Ami 2008-ban még szégyennek számított, és a zarándokok előtt igyekeztek kevéssé nyíltan művelni (ott még igyekeztek kiszűrni a csalókat a szállásokon, mert mondjuk ki, azok), az a Francia úton gyakorlatilag normális. Az állami szállásokon is lehet előre foglalni, mindegy, csak fizess, csak teljen meg a szállás. Fizess a csomagszállításért (hozz minél többet, majd elviszi a posta!, ennyit a magasztos „az út a lemondásról szól” szemléletről), fizess a kajáért, privát szobáért, és amikor hazamész, eldicsekedhetsz a színesszagosszélesvásznú composteláddal meg a pecsétes zarándokútleveleddel, hogy te is megjártad, pipa a bakancslistán. Miközben nem láttál semmit.

A franciák számára külön vállalkozás épült ki arra, hogy turistaként járd az utat, és ne zarándokként. A prospektus fényképes illusztrációján mini zsákos csapat sétál a Camino útjain, a szemközti oldalon napi lebontásban a csomagszállítás ára, javasolt útitervvel. Volt olyan nap, amikor a rendes zarándokokat úgy kellett keresnünk a rohanó tömegben. Könnyű őket megismerni, ők a hátukon visznek is valamit, nem úgy, mint a többiek. Ezt akarod látni? Válaszd a Francia utat.

A turisták (és a zarándokok jó része is!) csak részleteket tesz meg az úton. Egyes távokat átbuszoznak. Vagy abbahagyják, és visszatérnek a rákövetkező évben, ott folytatva, ahol előző évben megszakították a fonalat. (Így elveszik a szakaszok zarándoklatélménye). Sajnos az útvonal és távolság, és az útra szánt összeg megtervezésénél egyszerűen számításba kell venni, hogy várhatóan milyen sokan fognak előre buszozni, és foglalni ágyakat úgy, hogy aznap egy métert sem gyalogoltak.

Aki egyben teljesíti, a gócpontokon újra és újra szembesül az áradat szükségszerű változásával: eltűnik a kevés ismerős arc, sok új mamlasz érkezik, akik nem ismerik a „zarándok etikettet”, ami a már régebb óta úton levők számára kialakult. Ilyen például a köszönés. Az odafigyelés. Nem csapkodjuk az ajtót késő este, és nem beszélgetünk ittasan, üvöltve a konyhában, és nem nyomjuk le az ébresztőt szundira újra, és újra, és újra, hajnali öt óra tájban. Esetleg fésülködés után összeszedjük a hajszálakat a mosdókagylóról, leöblítjük magunk után a tusolót, lehúzzuk a WC-t… Annyi minden volna evidens, ám egy idő után az a határozott benyomásod támad, hogy egy óriási könnyűzenei dzsemborira tévedtél, csak itt mindenki úton van a koncerteken csápolás helyett.

Hihetetlen méreteket ölt az igénytelenség. A mosdók másnap reggeli állapotára nem vesztegetek több szót, viszont az ágybogarak… Nos, az Északi úton 2008-ban, sőt, 2011-ben a Portugálon még csak nem is hallottam erről a jelenségről. Pedig aztán az Északin néha olyan nomád és elképesztő körülmények uralkodtak, mégsem láttunk senkit összemarva, és mi sem tapasztaltuk. De ha a szálláson azzal indítasz, hogy abban a ruhában fekszel az ágyba (sziesztaidő, ugye), amiben gyalogoltál, a fűben vagy egy galambszaros padon pihentél napközben, azt a zsákot dobod a tiszta ágyra, ami napközben random kocsma ragadós padlóján pihent, míg te ittad a söröd, vagy ha a bakancsoddal betrappolsz a „körletbe”, ahelyett, hogy a folyosón letennéd a tartóra, ne csodálkozz, ha előbb-utóbb valami kellemetlen vendéget cipelsz magaddal.

A caminoiparágnak természetesen vannak előnyei is. Olyan szinte nincs, hogy ne találj szállást a Francia úton. Legfeljebb az olcsóbbak már beteltek, mire megérkezel. Aki direkt szabad ég alatt alszik a Francia úton, az szinte kivétel nélkül pancser, vagy csavargó, aki így próbálja átélni a nagy zarándoklatélményt. Szinte minden szálláson találni mosó- és szárítógépet. Ezeknek a hírét se hallottuk 2008-ban az Északi úton, ahol még az is előfordult, hogy egy használaton kívül iskolaépületben aludtunk padokon, és az egyetlen luxus két hősugárzó volt csupán. Bármikor elcserélném azt az éjszakát bármelyik Francia utas estére, mert abban az iskolában öt zarándok szállt meg összesen, és olyan nehéz, ám békés egyszerűséget tapasztaltam, mint még soha.

Az Északi úton annak is örültem, ha meleg vízben fürödtem, ez a Francia úton alap. (Az eltelt időben persze nyilván sokat változott az Északi út is.) Előnye a Francia útnak, hogy gyakorlatilag guide sem kell hozzá, se térkép, se GPS, a sárga nyilak, kagylók, egyéb jelzések tobzódnak, egyedül Ponferrada kivezető szakaszán vált egy kissé követhetetlenné, sehol másutt. Az Északi ennél kalandosabb… Az útra rátelepültek a gyógyszertárak, gyógymasszőrök és -pedikűrösök vállalkozásai, ezért aztán különösebb gyógyszerkészletet sem érdemes vinni az útra, mert a spanyol gyógyszertárakban tök ugyanazokat a vény nélküli készítményeket kapni azonos néven, mint nálunk.
A spanyolok köztudottan szeretik a hasukat, most már szép angol nyelvű honlapon is lehet tájékozódni, hol mit érdemes kipróbálni.

Minden negatívum ellenére az az igazság, hogy úgy emlékszem vissza az útra, hogy jóformán az egészet végig vigyorogtam, és teljesen feltöltődve értem haza. Ez a naplóból nem fog mindig átjönni, sőt. Sokszor panaszkodtam a naplónak, amit végül nem kurtítottam meg, mert igazából nincs mit szépíteni rajta. Azonban abban is biztos vagyok, hogy egész más élmény lett volna a Francia út, ha ez lett volna az első Caminóm. De nem így alakult, és örülök, hogy nem itt váltam zarándokká, hanem még 2008-ban, az Északin.
Szóval, ha e lelombozó bevezető után sem riadtál vissza a Francia úttól, akkor hajrá. Ne csalj, hogy tapasztalj. A te utad, és neked biztosan más lesz, mint nekünk. A mienk ilyen volt:

El Camino Frances