46-47. nap – Santiago de Compostela. Az örök zarándok

Október elsején korom sötétben vártuk a buszt kb. egyedüli felszállóként Cee autóbusz pályaudvarán. A buszvezető nő már egyből sejtette, hova megyünk, megkaptuk a jegyet, és felültünk az első ülésekre, a panorámaablakba. Megállapítottuk, hogy elszoktunk a sebességtől és a buszozástól, miután tíz perc után úgy éreztük, kiegyenesítjük a kanyarokat. Jó fél óra kellett, hogy megszokjuk, nem landolunk a sarki házakban vagy a szakadékban. A hölgy egyébként irtó jól vezetett, és olyan helyeken állt meg, amelyekről csak a bennfentes helyiek tudták, hogy az ott a megálló. De ilyenkor is csak akkor vette fel őket, ha az út mentén ácsorgók egy alig látható kézmozdulattal leintették a buszt. Főleg iskolások és idős emberek utaznak, a többségük leszállt az iskoláknál, na meg persze később a santiagói kórháznál, meg bárhol, ahol megkérték a buszvezetőt, hogy tegye ki őket.

Az út igen sokáig halad az óceánparton: szebbnél-szebb városokon megyünk át, mind hívogat, hogy fedezzük fel. Talán egyszer. Santiagóba érve lepakolunk az Acuarióban, aztán bevettük magunkat a városba. Ismét útba ejtettük az El Mundo bárt, ahol óriási cafe con lechét ittunk. Erősen ajánlott a katedrális felé igyekvőknek, mivel Gozó irányából teljesen útba esik, mellesleg a buszállomástól sincs messze.

Borbolt Santiagóban. Még Oremus tokaji aszút is lehetett kapni...

Bevásárolunk, ajándékboltokat fedezek fel, mint az rendes turistákhoz illik, aztán nagy nehezen eldöntjük, a sok remek hely közül hol ebédeljünk. Ma sem hagyjuk ki a gazpachót, amiből ajándékba is viszünk haza. 

A szállásra tartva összefutunk a pufi sráccal, akiről azt hittük, spanyol, de kiderül, hogy olasz, és az egy hetes santiagói holiday után indul haza. Hát, ideért ő is Burgosból, pedig Frómistánál, amikor először láttuk, még úgy vonszolta magát, majdnem összeesett.

Santiago rejtett szépségei

Most végre bepótoljuk, amit hat éve szerettünk volna, de három évvel ezelőtt nem volt rá alkalmunk: beülünk abba a pulperiába, amelyet Balázs ajánlott. Kívülről úgy fest, mint egy járműjavító műhely, ezért a tripadvisoros matrica némi reménnyel tölt el bennünket. Ha Balázs nem hívja fel a figyelmünket az Acuarióhoz közeli helyre, most nem állnánk itt, matrica ide vagy oda.

Odabent egy nagy légtér fogad minket, boroshordókkal választják le a teret, a mosdó pókhálós, apró helyiség, tényleg olyan az egész, amiből már csak a szerelőakna hiányzik, a falak sárgák, néhol csempézett a fehérre meszelt, foltos fal. Egy órán belül már alig akad ülőhely – ide is jókor érkeztünk. Egy-egy pohár bort kérünk a galiciai pulpo és a padróni paprika, sültkrumpli mellé, amit a felszolgáló lány nem is ért, mármint a mennyiséget, és hozza az ágytálpoharakat az üveg borral. Egyszerűen minden remek.

Másnap reggel ismét a Mundo Caféba megyünk, út közben egy srác köszön ránk magyarul, mire magyarul válaszolunk. Erre ő angolul: „lengyel vagyok, nem tudom magyarul!”, és vigyorog. Azt mondja, átrobog Santiagón, mivel Fisterrába tart, meg sem áll ma itt. Ebből arra következtetek, ő sem először érkezett meg ide.

Elbúcsúzunk Santiagótól, aztán felülünk a buszra, ami a reptérre visz minket, és közben arra gondolok, ma is érkeznek zarándokok Santiagóba, ma is mennek innen tovább. A Caminónak sosincs vége, legfeljebb néha szünetet tartunk benne.