Zimankó, erős, hideg szél,
sötétség, köd, külön-külön is szar, de ez így együtt fogad minket, amikor 7 óra
körül kitesszük a lábunkat a szállásról. Sietünk a falu eddigre kinyitott
bárjába, a többi még alszik. Ennek megfelelően a bár lehúzós, zsúfolt, de
legalább lassú a kiszolgálás. A kenyeret odaégetik, a felét levagdossuk, hogy
maradjon pár falat, amire rá lehet kenni a vajat, dzsemet. A helyiség tele tourigrinókkal,
amit nem értek, hiszen minek kínozzák magukat hajnali keléssel, sötétséggel,
hideggel. Vagy ilyen korán jön értük ide a busz?
A nem túl szívderítő reggeli
időjárás és körülmények miatt időbe telik, míg morózus kedvünk megváltozik. Később,
amikor már úton vagyunk, és lassan megpirkad, kiérünk a ködből, lenyűgöző
hajnali színekkel fogad minket a hegyvidék. Most már értem, miért éri meg korán
kelni. Miközben felkel a nap, a hegyek aranyló színben pompáznak, a lila,
rózsaszín, zöld égbolt gyönyörű.
Egész nap jó tempóval haladunk a
mai célunk, Triacastela felé. Fogalmunk sincs, hogy az úton lévő embertömeg is
ide tart-e, a faluban a guide szerint nincs sok szállás, ugyanakkor eddig
mindenütt jóval több albergue állt rendelkezésre, mint amit a tavalyi
felhozatalról írt a füzet.
Áthaladunk Linaresen, Hospital de
la Condesán ,
majd felmászunk az 1337 m
magas Alto de Poióra, ahol egy bárban töltekezünk. Mielőtt továbbmennénk,
Tamással találkozunk. Az ilyen alkalmakban benne van, hogy utoljára. A mai
napot úgy tervezi, Triacastelán áthalad, és Sarriát vagy a közelebbi Samost (a
kolostort) veszi célba. Ma már nincs több magaslat,
folyamatos ereszkedéssel jutunk Triacastelába. A táj egyszerűen mesés.
Tehéncsorda jön szemközt,
félreállunk. Mindenütt tehenek, az úton lepényszőnyeg, az utat kövekből rakott
kerítés szegélyezi. Álmos juhászkutyák hevernek a házak előtt, nincsenek
megkötve, de nem is bántanak.
A következő pihenőt Biduedóban
tartjuk, Fonfríán csak áthaladtunk. Filloval az utolsó falu Triacasteláig,
helyes bár hívogat az út mellett, de nem állunk meg. Kegyes az időjárás, igazi
galiciai tájon haladunk, úgy érezzük, hazaértünk. Eltöprengünk rajta, vajon az
Északi út és a Primitivo milyen messze húzódik innen; a hangulat egészen
hasonló, mint a Lugo környéki tájaknak. Még pár nap, és a régi, ismerős útvonal
is csatlakozik a Francia útba.
Amilyen megkapó a Triacastelába
vezető táj, a falu maga annyira semmilyen, nincs látnivaló, csak néhány ház,
bár és szállás található benne. Nem csoda, hogy a zarándokok nagyja átrobog
rajta, lábon vagy motorizálva.
Találunk viszont egy remek Red
alberguét (Complexo Xacobeo), mosunk, netezünk, később a szállás társalgójában
festegetek. Egy mercadóban vásárolunk vacsorát, ebédet viszont meleget eszünk a
szállás által üzemeltetett étteremben. Még saját boruk is van.
Nyoma sincs a tegnapi iszonyú
tömegnek, félelmünk, hogy Triacastelában nem jut szállás, alaptalannak
bizonyult. A Xacobeo meg se telt. Szobatársaink spanyolok, négy-öt szikár
férfi, gyorsléptűek, mint a tündék, de ebben ki is merültek a közös
tulajdonságok. Sőt, mondjuk úgy, hogy a tündék szöges ellentétei.
A társalgóban ülve hallgatjuk az
ablakokat verő esőt, szelet, aztán megint eláll a szélvihar, kisüt a nap. Az
időjárás nem tudja eldönteni, mi legyen. Tipikus galiciai: most már bármelyik
nap lehet egész végig esős időjárás, itt ugyanis óceáni az éghajlat, ráadásul
bőven őszben járunk már. Gabinak pedig továbbra sincs esőkabátja…
 |
| Falu végi jelzőtábla a holnapi út választási lehetőségeivel: Samosnak balra, San Xilnek jobbra tarts |
Éjjel megint én oltom le a
villanyt, nem értem, ez másnak nem fontos? Például az utolsó fekvőnek? Honnan
jöttek ezek a barlanglakók, Móriából?
Elalvás előtt hallgatom a szelet,
ahogy a szellőzőrácson játszik, akár egy gitáron. Nem túl tehetséges szólista.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.