32. nap – Triacastela – (Sarrián át) Barbadelo (25 km) Nincsenek véletlenek

Az út talán egyik legcsodálatosabb, legjobb reggelijét fogyasztottuk el a Complexo Xacobeóban: aki Triacastelában száll meg, annak csak ajánlani tudom a bárt. A toastkenyérre kent-csurgatott fokhagymás paradicsompüré, narancslé, kávé iszonyú jól esett, vidáman indultunk Sarria irányába, Barbadelóba. A másik útvonal Samoson halad át, sok beszámoló ír az ottani kolostorról, viszont nem akartunk kitérőt tenni, helyette a hegyet választottuk.

Szép kis időjárásnak nézünk ma elébe...

Az időjárás csalóka, egész nap változatos időben van részünk, néha bekapcsol Isten égi locsolója, a könnyű vízpermet hullik ránk, tehetetlen fűszálakra. Onnan tudjuk, hogy megint kinyitották a csapokat, hogy már messziről látszik a napfényben tündöklő szivárvány. Az első volt a legszebb, legnagyobb, minden zarándok megtorpant, hogy lefotózza.

A fények élesek, a színek élénkek. Egy idő után már nem is fotóztam a szivárványt, olyan sok övezte az utunk. Az esőkabát széldzsekiként is szolgált, egy idő után már le sem vettük, megszáradt rajtunk.

Áthaladtunk az összes, Sarria felé útba eső falun (San Xil, Furela, Calvon, San Mamed). Sarria az út egyik legundorítóbb városa, ahol tökélyre vitték, hogyan lehet minél többet kisajtolni az útból, zarándoklatból, turizmusból. Nincs, pontosabban egy város van, ahol több albergue lehet, mint itt, és az Santiago. Sarriában egymást érik a szálláshelyek, aminek egyetlen oka van: Sarria kb. 100 km-re fekszik Santiagótól, és pontosan ez az a távolság, amelynek megtétele esetén a zarándokirodában már kiállítják a Compostelát, a latin nyelvű okiratot, amely igazolja, hogy valaki járt a Caminón. Legalábbis 100 km-t.

Sarria

A várost elhagyva látható ez a kolostor

Sarria szó szerint taszít minket, ha eredetileg azt terveztük volna, hogy itt alszunk, most biztosan megváltoztatnánk a terveinket, és mennénk tovább. Csak egy bárba ülünk be egy gyors ebédre. Így tesz a két klassz bakancsos holland is, láthatólag ők sem terveznek itt maradni. Burgert eszünk, de nem kólát iszom hozzá, mert enyhén fáj a torkom. A bár teraszán a holland zarándokokkal együtt döbbenten nézünk négy tourigrinót, egyszerre vicces és elképesztő, ahogy rájönnek, eggyel több zsákjuk van… Nem nagy, de akkor is egy extra zsák. Az egyik férfi átveszi a hölgytől, próbálja a hátára vetni, de az már foglalt, a zsák lebillen, aztán próbálja a mellkasára tenni, nem sikerül, már ők is röhögnek, és inkább elindulnak, a férfi lógatja a zsákot maga mellett. Ez így kemény séta lesz…

Sarria látképe

A tourigrinók új fajtáját jelentik ők, a százkilométeres zarándokokét. Idejönnek bőrönddel, csapatostul, és négy-öt nap múlva egymás vállát veregetik majd a katedrális előtti téren, ünnepeltetik magukat a zarándokiroda udvarán. Legalább innentől biztosak lehetünk benne, hogy a városok és falvak fel vannak készülve a határtalan embertömegre.

Még ezt lefotózom

Tündérerdő Sarria után

Továbbindulunk Barbadelóba. Az információk ellentmondásosak, a hollandok azt mondják, csak 3 km-re van, de közben azt is észrevettük, hogy a guide és az obeliszk szerinti távolság nem egyezik. Sarriától 3 km-re fekszik Vilei, egy falu, ahol ugyan van egy Barbadelo nevű luxusalbergue (úszómedence, szép kilátás, 9 euroért mindössze!), de mi a falut, és benne a triacastelai Red reklám hatására a Casa Carment keressük. Végül gond nélkül megleljük, a kilátás nem különben gyönyörű innen is, az elszórt házak széles, zöld legelőkkel váltakoznak.

Henyélés a Casa Carmen gigantikus "udvarán". De vajon meddig...

Akad a közelben egy apró, bájos templom, jellegzetes galiciai kőkerítéssel. A faluban szépen felújított, egyszerű állami albergue is rendelkezésre áll, de még a délután folyamán is eléggé kihalt az épület a semmi közepén. A többség továbbment vagy Sarriában maradt, ami érthető, nincs a közelben bolt, kocsmaként csak a drágább árfekvésű Casa Carmen szolgál.

A Casa Carmen sem telik meg, kényelmesen elférünk, legfeljebb ha 10-en vagyunk, a szállás tényleg remek. A kipingált credentialok láttán vigyorog a szállásadó. Mivel éttermet is fenntartanak, itt menüzünk, és amikor hirtelen kitör a vihar, Gabi kirobog a száradó ruhákért. A nyitott udvarban óriási, öreg kutya hever, két másik társával együtt kiköveteli a dögönyözést.

Az albergue municipal

Amikor elvonul az eső, ismét kisüt a nap, lesétálunk a templomig. Az állami szállás közelében előkerül az a német lány, aki Foncebadónban győzködte a holland nőt, aludjanak ott, ne menjenek tovább El Acebóba. A lány szedret szedeget az út menti bokrokról, mondja, ez az ebédje. Sokallja a 9 eurós szállásdíjat, megmutatjuk neki az állami szállás épületét. Nem tudom, megszállt-e ott, többé nem találkoztunk vele.

Napközben a Casa Carmenbe érkezik néhány nő, bőrönddel. Végül is, a szálláshely csak részben albergue, inkább casa rural. Ők biztos nem gyalogolni akarnak, egyáltalán nem úgy néznek ki.

Amikor visszatérünk a szállásra, egy elgyötört nő azt kérdezi, tudok-e spanyolul. Egy flakon feliratait szeretné, ha lefordítanám, de sajnos nem tudok neki segíteni. Gabival megbeszéljük, hogy bár a hölgy igen le van robbanva, ismerősnek tűnik. Amikor visszatér a társalgóba, gondolok egyet, és megszólítom. Hé, te Johanne vagy Kanadából! Úgy perdül meg, mint akibe villám csapott, ki szólítja? És innentől nincs megállás, szinte egymás szavába vágva mesélünk az utunkról, és el sem hisszük, hogy ennyi idő után, eltelt egy hónap, családtaggal találkozunk! Már azt hittük, senki sincs közülük úton, vagy aki mégis, már bőven előttünk halad. Johanne végigjött az úton, most már nagyon fáradt, mosolyog, irtó vicces nő, olyan történeteket mesél, hogy alig hisszük. Elhagyta az övtáskáját valahol Astorgában, mire az utána lévő összes alberguét riasztották, a rendőrök előre szóltak a szállásadóknak. Johanne azt sem tudta, hogy nincsenek nála az iratai és a pénze, csak amikor fizetni akart az egyik szálláson. Minden értékét visszakapta. Még mindig alig hisszük, hogy egy hónapon át valahogy mindig elkerültük egymást, és most itt, ahol annyi szállás van, mint égen a csillag, ugyanazt az alberguét választottuk. A ház előtt közös fotót is készítünk.

Nagyon mókás, hogy jobban beszélek angolul, mint ő, pedig nálam sincs túl magasan a léc. Még kicsit sok franciát kever bele, de már jár angoltanárhoz. Montrealban. Fergeteges beszélgetések elé nézünk. Kicsit előreszaladok, meg ez már nem is az úthoz kapcsolódik, de Johanne-nak köszönhetjük azt is, hogy sikerült megmerítkeznünk (bár a merítkezés erős szó, inkább csak a lábujjunkat lógattuk be, és az is bőven elég volt) a hazai caminós szervezetek kicsinyes, fillérbaszó, territoriális posványában. Segítő szándékkal mindössze egy levelet továbbítottunk, és akaratunkon kívül belekeveredtünk két magyar caminós gittegylet cicaharcába. Ha már ott voltunk, kaptunk lenéző vállveregetést is – pontosabban csak Jutka, ő intézte a levelezést, ami mégiscsak szerencsés, mert így senki nem lett elküldve különféle kellemes helyekre. Nem mintha eddig életcélom lett volna, hogy végigmenjek a Camino magyar szakaszán (nekem ehhez a zarándoklat dologhoz az is hozzátartozik, hogy kiszakadjak kicsit a megszokott hazai környezetből), de most már egészen biztos, hogy a közelébe sem szagolok.

A vacsorához kínaiak, kanadaiak, olaszok és mi ülünk le a francia-kanadai családtagunkkal. A kínai lányok az olasz férfinak magyarázzák, hogy Roncesvallesből indultak, és azóta is felkelnek 6 óra előtt. Az ok: hogy legyen hely a következő szálláson. Azt mondják, a samosi útvonalon jöttek Sarriába, de nem láttak szivárványt.

Nem csak a távolság fogy, de a memóriakártya szabad kapacitása is: 3000 fotó fölött járok, ma kicserélem a kártyát.

Következő nap